AFRIKAI NAPLÓ 7 – MEGSZOKOTT SZOKATLANSÁGOK

Ez a hónap megint kicsit eltért a megszokottól – bár ha jól belegondolok, nincs is igazán “megszokott” hónapunk, folyton történik valami, amitől minden hónap más, mint a többi. Az biztos, hogy sokkal többet utazgatunk, ha csak hosszabb hétvégékre is, mint otthon szoktunk. A vasárnapjaink már önmagukban is utazgatósak, hiszen a legközelebbi angol nyelvű keresztény gyülekezet 120 km-re van, hát oda járunk. És ha már, akkor összekötjük ottani programokkal, barátokkal elköltött ebédekkel. Most két hetet töltöttünk egy ismerős házaspár majomkenyérfával, pálmával ékesített, hatalmas trópusi kert közepén levő házában. Nyaralni mentek, és nem okos dolog üresen hagyni a házat ilyen hosszú időre. Kérdezték, megtennénk-e a szívességet, hogy odaköltözünk. Hááát, ha már ennyire akarják… igyekeztünk nem túl hangosan ujjongani. A gyerekek is élvezték: a kertben játszótér, bent sok-sok számukra új játék, könyvtárnyi mesekönyv. Az utolsó napokban tépelődtünk is, hogy nem kéne-e mégis inkább gyorsan lecserélni a zárakat…

Közben meghoztuk az esőt – elmentünk kempingezni. Az elmúlt öt hónapban háromszor esett, mi ebből kétszer sátoroztunk. Lassan átvehetjük a helyi esőcsináló szerepét… hozzá nehezebb eljutni, és pénzt kér cserébe a szolgálataiért. Az esős napok számából ítélve nem is túl hatékony. Nekünk ellenben elég, ha egy sátrat kölcsönöz valaki, és az eső biztosítva van.
Az “eső-királynőnél” is nagyobb tisztelet övezi a sangomákat, azaz sámánokat. Mint megtudtam, van közöttük “jó” és “rossz”, de mindkettőnek nagy hatalma van. Az “inyangák” leginkább valóban jól képzett természetgyógyászokhoz hasonlíthatók, akik helyi növényeket-állatokat felhasználva sok-sok bajt tudnak orvosolni, illetve földre dobott csontok mintájából kiolvassák a jövőt (na jó, ez utóbbit nem minden otthoni természetgyógyász tudja). Az igazi sangomák ezen túlmenően spirituális tanácsadók, rontást is hozhatnak az emberre, például elintézik, hogy megbetegedjen, belecsapjon a villám, összedőljön a háza. Ez kicsit olyan, mint a woodoo babák, amikbe tűket kell szurkálni, ha valakinek rosszat akarunk. Valamennyien szoros kapcsolatban állnak a nekik tanácsokat adó, már eltávozott ősökkel. Nagyon nagy hitelük van, az általam ismert művelt feketék is szinte vakon hisznek bennük.
Gyakori a “muti” használata: ez többnyire ártalmatlan, csak különböző fákat-füveket kell égetni, megenni, szétkenni. Ezekből sok tényleg hatékony. Az ijesztő az, amikor muti céljára egy emberi testrészre van szükség. Ha egy gazdag (mert ez drága) embernek beteg mondjuk a szeme, a sangoma kijelentheti, hogy a gyógyításhoz egy ilyen-és-ilyen szemgolyóra van szüksége. Vagy egy szegycsontra. Vagy egy vesére. És ilyenkor bizony valaki meghal. A napokban olvastam a helyi újságban, hogy egy fiatal lányt egy kígyó mentett meg: elrablói a bozótban már épp ki akarták vájni a szemét muti céljára, mikor egyiküket hirtelen megmarta egy mérgeskígyó, és ő halt meg. Talán mégiscsak kedves állat a kígyó.





Giyaniba visszatérve várt a meglepetés: Kendra ovijába hoztak öt komputert. Addigra már egy hete ott voltak, így már csak kettő működött, de akkor is csodálkoztam. Én inkább egy másik WC, egy kerti csap, vagy valami ilyesmi felszerelésére szavaztam volna, de sebaj. Éppenséggel egy víztartály is jól jönne, hiszen vízhiány esetén az az egy szem WC is lehúzhatatlan… Vízhiány meg bőven van, lassan már fel sem tűnik, hogy megint vödörből fürdünk. A száraz évszak velejárója. Van két 25 literes vödrünk, azokat reggel megtöltjük (olyankor még többnyire van víz), s este, ha megint szárazak a csapok, abból cicamosdunk.

Megérkezésünkkor szörnyen hosszú időnek hangzott tíz hónap. Pedig hogy elszáll! És annyi mindent szeretnénk még csinálni, mielőtt hazamegyünk! Szeretnénk például eljutni egy temetésre. Ez itt rendszeres szombati program, hiszen a családok nagyok, valami távoli rokont mindig lehet temetni, és ilyenkor messze földről összejön a kiterjedt család minden tagja. Nagy a vonzerő, sokan csak ilyenkor, a halotti toron esznek húst.
A fő, a mindennapi étel a “páp”, azaz kukoricakása. Ezt ízesítik különböző fűszerekkel, ehhez eszik a spenótot, tökvirágot, káposztát, mopane kukacot, mindent, nagyjából reggel-délben-este. Merthogy olcsó és laktató. Nem rossz, önmagában olyan, mint egy keményre sikeredett, ízetlen tejbegríz, de azért mi inkább ritkábban fogyasztjuk. Mi villával, míg ők kézzel. Ami azért elég érdekes látvány, főleg a szaftosabb variációknál. Kicsit nehéz így Patrikkal elhitetni, hogy a “nagyok” már nem kézzel esznek, de már ezt is megszoktuk.