Apaszemmel

Barcza Gergő (szaxofon, jobbra) és Pettik Ádám (ütősök, balra) a Besh o droM együttes alapító zenészei, egymás sógorai, ketten együtt hét lurkó apukái. Fotónkról a legkisebb Pettik gyerek, a kilenc hónapos Artúr hiányzik, sajnos éppen beteg volt

 

Amikor Pettik Ágival egy pár lettünk – meséli Gergő –, elterveztük, hogy négy gyerekünk lesz, és kész. Ekkor Izraelben éltünk. Egészen pontosan abban az időben, amikor először úgy éreztük, hogy gyereket szeretnénk, és nem ezzel már egy percet sem tudunk várni, éppen egy balkonon laktunk Tel-Avivban. Pár hétig csupán, és nagyon kényelmesen, mégis nagy riadalmat keltett a család körében, amikor értesítettük őket elhatározásunkról. Minden józan megfontolás ellenére biztosak voltunk abban, hogy a lehető legjobbkor született ez a döntés. Az életem azóta működik jól! Mi idomultunk a helyzethez időről időre, így jól ment minden. És jöttek a többiek: minden alkalommal, amikor éreztük, hogy most már nagyon szeretnénk gyereket, akkor az úgy is lett. Most négyen vannak, szépen egymás után: egy fiú (Ábel, nyolc és fél éves), egy lány (Sára hétéves), egy fiú (Noé hároméves), egy lány (Eszter egyéves) – át lehet látni őket egy pillantással.

Itthon nőjenek fel!
Rengeteg zenélnivalóm lett volna még Izraelben, és most is nagyon vágyakozom

vissza, de négy év elteltével hazajöttünk, elsősorban a gyerekek miatt. Nem akartuk, hogy szétváljanak az útjaink. Azt szerettük volna, ha ott nőnek föl, ahol mi, ha azon a nyelven tanulnak és szerzik meg első tapasztalataikat, amelyiken mi. Láttuk, hogyan menne ez, ha nem így döntöttünk volna: hogyan kell föladnia az embernek a régi személyiségét ahhoz, hogy kapcsolatban tudjon maradni a gyerekeivel, akik már egy másik kultúra hatásai alatt nőttek fel. Ettől féltünk. Nem akartunk falat építeni a gyerekek és magunk közé. Persze ők később dönthetnek úgy, hogy külföldön élnek, de mi fontosnak tartottuk, hogy a gyerekkorukat Magyarországon töltsék. Végül nagyon gyorsan határoztunk a költözésről. Ági hazajött a gyerekekkel a szokásos látogatásra, majd egy idő után azt írta: muszáj hazajönnünk. Én csak annyit mondtam: rendben van. Befejeztem még néhány munkát, összepakoltam a lakást, beültem az autóba, és hazavezettem. Ezzel le is zárult a kinti életünk. Ekkor Sára, a második gyerekünk féléves volt.

Lendületben
Itthon Pettik Ádámmal, a sógorommal rögtön elkezdtük szervezni a Besh o droM zenekart. Vele régebben is zenéltünk már együtt, és persze voltak a zenekarral kapcsolatban vágyaink és elvárásaink, de ekkora sikerre igazán nem számítottunk.
Már gyerekként is idegenkedtem a gondolattól, hogy afféle „rendes” állásom legyen. A tanulással nem volt gondom, de ha arra gondoltam, hogy minden reggel föl kell kelni, ugyanarra a munkahelyre bemenni, ugyanazt a munkát elvégezni, hát nagyon rosszul éreztem magam. Mire az ember hazaér, alig marad ideje azokra a dolgokra, amelyeket igazán szeret csinálni.
Az életem szerencsére mindig úgy alakult, hogy sikerült megtalálnom az egyensúlyt a család és a munka között. Ez persze nehéz, mert egyrészt szeretem jól végezni a munkámat, másrészt viszont mindig rájövök, hogy az életben semmi sem olyan fontos, mint a család. Az ember azért dolgozik, hogy a családját el tudja tartani, és nem fordítva. Minden lótás-futás azért van, hogy a gyerekeinket fölneveljük, az ezen kívül eső dolgokat pedig az őket illető helyen kell kezelnünk.
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ha van egy fontos munka, akkor inkább leülök legózni a gyerekekkel, de igyekszem összehangolni a két dolgot. A próbákon és a koncerteken kívül nem nagyon kell kimozdulnom itthonról. Még a sürgős munka is tud várni addig, amíg a kicsi éppen elalszik. Ahogy múlnak az évek, egyre többször adódik olyan lehetőség, hogy a gyerekeim eljöjjenek a koncertekre, és a próbákra is rendszeresen bekukkantanak. Ott a család a színpad előtt, és táncolnak – nincs ennél jobb érzés.

Hatan egy lakóbuszban
Ági itthon nagyon kinyílt, dúla lett és tanul. Mindezt azonban sokkal jobban alárendeli a gyerekeknek, mint én. Kettőnk közül ő az, aki többet tesz a családért.
Noé és Eszter már abban az időszakban születtek, egyébként otthon, amikor sokat kellett külföldre utaznunk koncertezni. Mindkettejük születése előtt turnéztunk, de néhány nappal a szülés előtt megérkeztem. Tudtam, hogy akkor jönnek világra, amikor kell, amikor együtt a család, és nem akkor, amikor mások mondják.
Nagy álmom egy lakóbusz, amelyben mindannyian elférünk, hogy együtt mehessünk oda, ahova kell. Szerencsés vagyok, hogy így alakult az életem. Tíz évvel ezelőtt álmodni sem mertem, hogy ilyen jó lesz nekem!

Egyéni ritmus




Ádám időnként több zenekarban is kezeli az ütőhangszereket, nehezebben egyeztet a család és a munka között. Samu öt-, Leó két és fél éves, Artúr még csak kilenc hónapos.
– Nálunk nem úgy mennek a dolgok, mint egy átlagos családban – mondja Ádám. – Ritmikusan váltakozik a munka és a gyerekekkel együtt töltött idő. Nem mondom, hogy egyszerű megszervezni az életünket, de annak sem könnyebb együtt lenni a gyerekeivel, akinek kiszámíthatóbb a munkája.
Amikor utazunk, mert elindul egy turné, szinte lehetetlen megoldani, hogy együtt legyünk. Ha külföldre megyünk, nem tartanak velem a kicsik, de Magyarországon eljönnek egy-egy koncertre. A turnék még nem nevezhetők igazán családbarát programnak, legalábbis amíg ennyire kicsik a gyerekek. A munkámból, amit lehet, próbálok otthon elvégezni.
Amikor döntenem kell család és munka között, az mindig nagyon nehéz, de óhatatlanul akadnak olyan helyzetek, amikor a munka halaszthatatlan, és emiatt a gyerekeimre kevesebb időm jut. A hosszabb szünetek viszont mindig kárpótolnak ezekért a távollétekért.
Nóra, a feleségem viseli a családi terhek nagyobb részét. Próbáljuk úgy alakítani a családi életet, hogy neki is legyen saját ideje, ő is tudjon a hivatásának is élni, de ez még várat magára, hiszen nagyon kicsik a gyerekek.

Lejegyezte: Kállai Cili
Fotó: Tucsek Tünde