Kedves Judit!
Hat hónapos kislányom sokat sír, nyugtalan, rövid időre kötik le a dolgok, keveset alszik, éjjel is gyakran ébred. Egyébként nagyon élénk kislány, ha sok inger éri, mondjuk séta közben, vagy idegen környezetben, nincs vele probléma. Neurológushoz küldtek vele, ahol igaz, nem mondta ki a doktornő, hogy el van
kényeztetve, de nyilván erre utalt, a megoldás: sírni kell hagyni, felejtsem el az igény szerinti szoptatást, és én döntsem el, mikor aludjon, egyen. Azt mondta, ha nem változik egy-két héten belül a helyzet, gyógyszert ír fel neki, hogy átaludja az éjszakát. A leletbe azt írta, hogy étkezés, alvás rendszer szerint, lehetőleg ne igény szerint, így idézőjelben. Szerinte a gyerek nem tudja, mikor éhes, mikor álmos.
Beszélgettem olyan anyukákkal, akiknek hasonló korú gyerekük van, és arra jutottunk, hogy van nekünk napirendünk, vannak sarkalatos pontok, csak ezek között változnak néha a dolgok, nem mindig fix, hogy pontban déli tizenkettőkor mit csinálunk. Most, hogy már kezd az anyatejen kívül mást is enni, arra törekszem, hogy ez a normális felnőtt napirendhez illeszkedjen. De most sem érzem úgy, hogy ő lenne az úr, inkább azt, hogy alkalmazkodunk egymáshoz.
Ildikó
Kedves Ildikó!
A doktor néni valószínűleg nem tudja, hogyan működik egy hat hónapos gyerek. Ez egy különös korszak! Olyan testi-lelki fejlődés zajlik, ami még a legnyugodtabb babákat is kibillenti békés lelkiállapotukból. Mire gondolok? Beindul a mozgásfejlődés, egyedül feltámaszkodik, máshonnan és másképp látja a világot. Fejlődik a kézügyessége: tárgyakat fog meg és tesz a szájába. Fogzik fura fájdalmakat érez. Új ízekkel kell megbarátkoznia. És ráadásul ráébred, hogy anya csak egy van, tehát különösen ragaszkodni kezd hozzá. Éppen most várjuk el tőle, hogy nappal békésen szemlélődjön és átaludja az éjszakát? Ha magától nem teszi, keményen idomítsuk? Ha ez sem használ, adjunk neki altatót? Még egy nagyobb gyerekkel vagy egy felnőttel sem bánna így az, aki valódi megoldást akar. Akár veszélybe is sodorhatjuk vele a babát! A média zeng a hirtelen csecsemőhalál témájától, lassan gyerekgyilkosnak tekinti a társadalom azt az anyát, aki hasra fekteti a kisbabáját és nem tesz alá légzésfigyelőt vagy nem használ bébifónt. De ha féléves korában nem alszik, mint a kisangyal, hagyjuk sírni, sőt adjunk neki altatót, így majd jó gyerek lesz? Ez esetben talán nem számít, hogy a sírva magára hagyott, vagy a bealtatózott kisbaba milyen mértékben van kitéve a bölcsőhalálnak, vagy a hányadék belélegzésének? Vajon megéri az altatóhoz való hozzászokás kockázatát vállalni? Vajon kialakul-e így egy önálló alvás-ébrenlét szabályozás?
Leveléből úgy érzem, mindent jól csinál. Éppen ilyen finom fokozatossággal a legjobb a kisbabát átvezetni a tagolt, átlátható, bejósolható rendszeres mindennapok felé. Mert ebben egyetértek a doktornővel: az ilyen izgága, nyugtalan, temperamentumos babáknak nagy szükségük van arra, hogy kapaszkodókat találjanak az életben. Ezek egyike a szeretett személyek jelenléte (nem muszáj az anyának huszonnégy órában vele lenni, de távollétében a kicsi által jól ismert és szeretett családtag legyen a bébiszitter), a másik viszont valóban a napirend vagyis az, hogy bizonyos szokásos sorrendiség legyen az életében. Tehát ő az a gyerek, akinek tényleg szüksége van némi irányításra de nem pici csecsemőkorában, hanem úgy, ahogy ön tervezi: szépen, fokozatosan, következetesen segíteni, hogy megtalálja a helyét a felnőttek mindennapjaiban. Kívánom, hogy sikerüljön!
Judit
