Ez a hónap elég eseménydúsra sikeredett. Édesanyámnak érkezés után csak két nap pihenést engedélyeztünk, majd egy hétre bevetettük magunkat a Kruger Parkba.
Kezdjük egész jól kiismerni magunkat, lassan már térkép nélkül is boldogulunk.
Ritka ajándékként láthattunk egy vadászó gepárdot még a csemeték is csendes áhítattal figyelték. A szopizó hiénakölyköket is csak suttogva kommentálták, akkor viszont sivalkodtak, amikor teljesen váratlanul ugrott elénk egy egész elefántcsorda, kis híja volt hogy el nem ütöttük őket. A méretüket tekintve ügyesen álcázzák magukat! Egy éhesebb majomcsapat a meglepett Kendra szendvicsét szemelte ki magának, és megszállni készült a kocsit ablak villámsebesen fel, és ott csücsültek-vakarództak a tükrökön, motorháztetőn. Nehéz szívvel jöttünk ki utoljára a kapun
Ki tudja, mikor járunk erre legközelebb?
Következett az óceán, bár útközben még megnéztünk egy zulu skanzent fantasztikus kunyhóik vannak! Eldöntöttük, hogy mi is építünk otthon egy ilyet
 |
na ja. A tenger kék volt, meleg volt, hullámzott
tenger volt. Gyönyörű. Az élményt tovább fokozta a tudat, hogy otthon így november tájt már igencsak csúf lehet az idő, és de jó nekünk itt. A homokos, kiépített partokon többnyire fehérek lubickoltak, turisták és helyiek egyaránt. Ez tulajdonképpen fel se tűnt, csak akkor lepődtünk meg, amikor már hazafelé tartva még megálltunk egy utolsó búcsúmerülésre egy nem jelölt partszakaszon. Hát az egészen más. Nincs étterem, öltözők, nincsenek ott a mindenféle portékákat kínáló árusok, és nincsenek ott a turisták se rajtunk kívül talán ha még három fehér embert láttunk. Vannak viszont akkora hullámok, hogy fürödni szinte nem is lehet, azonnal odacsapja az embert, még örülhet, ha nem sodorja el. Ez a helyi fekete lakosság partja. Biztosan nincs ez így hivatalosan kimondva, de valahogy mégis úgy tűnik, alig keverednek. Furcsa. De hát hiába vannak már jómódú, magasan kvalifikált feketék is szépszámmal, akik szinte ugyanúgy élnek, mint fehér szomszédaik, a többséget tekintve még mindig a fehéreké a vagyon, és különösen a falusi feketék nagyon szegények. Ők persze hogy nem keverednek, hiszen teljesen más világban élnek.
Hazafelé Édesanyámat felraktuk a repülőre, és biztos, ami biztos, az ide-útból tanulva, személyesen is lefoglaltuk a mi utunkra az üléseket. Még egy hét és repülünk!
Giyaniba visszatérve Kendrának volt két napja, hogy az oviban begyakorolja a
karácsonyi műsort. Persze az ő szerepét (legyecske egy nyuszi orrán :)) útközben átvettük néhányszor, de én azért így is izgultam, hogy menni fog-e minden. Pláne, mert direkt miatta hozták egy héttel előbbre az előadást. A tanév itt január közepétől december elejéig tart, utána nyári szünet. Az ovi is jövő héten zár, az ünnepség mindig az utolsó napon van, de mi akkor már nem leszünk itt, viszont Kendra egész évben járt, nem akarták kihagyni. Komoly előadás, nem csak énekek, hanem egész kis színdarab díszletekkel, jelmezekkel. És nagyon jól sikerült! A leányzó is ügyesen, büszkén szaladgált kis szemetes-zsák ruhájában, mezítláb.
Az utolsó napok őrült pakolással, szortírozással, dobozolással teltek. Játékok
Kendra ovijának, játékok egy kis falusi ovinak, játékok, kütyük a gyerekek barátainak, kinőtt ruhák-cipők egy törzsfőnöknek szétosztásra, kölcsönkapott bútorok-egyebek visszaadása…. És persze Rosie, a házvezetőnőm is foglalózgatott, hogy ő melyik függönyt vinné (mindet), melyik törülközőt, lábast, a szőnyeget, a vasalót, és ugye minden ott maradó ételféleséget. Viszont úgy látszik a tíz hónap alatt összementek a bőröndök, mert már megint nem fér beléjük a cucc, pedig nem sok mindent vettünk. Persze a Brandon kutatásával kapcsolatos létfontosságú papírhalmok sem igazán segítenek. Egy nagy doboz megint megy a postára újra a várakozás, hogy vajon látjuk-e még. És búcsúzkodás, búcsúzkodás. Nehéz
valószínűleg többé nem találkozunk, pedig ennyi idő alatt sokakkal nagyon összeszoktunk, született néhány mély barátság is.
Utolsó este összehangolt támadást intézett ellenünk a környék rovarvilága: a
fürdőszobában rábukkantunk eddigi legnagyobb skorpiónkra, az ebédlőben hatalmas százlábú tekergett, a bejáratot és garázst fekete szőnyegként lepték el a harapós hangyák, majd reggelre az ágyunk alatt újabb tenyérnyi pókot találtunk (remélem az egész éjszakát odalent töltötte, nem szívesen képzelem el ahogy álmunkban rajtunk császkál). Gondolom, búcsúzni jöttek. Pedig hát, ők például biztos nem fognak hiányozni…
