Apaszemmel

Különös érzések kerítettek hatalmukba, amikor megtudtam, hogy kisbabánk lesz. Én, aki annyi terhességet kísértem végig, annyi kis életet segítettem világra, és mindig azon voltam, hogy ha csak lehet, a legtermészetesebb módon, gyengédséggel körülvéve, csendben, nyugalomban tehesse meg élete legnagyobb utazását, most mégis azon kaptam magam, hogy nem is olyan könnyű hosszú hónapokra előretekinteni, és csak várni-várni.
Izgalommal és örömökkel teli kilenc hónap vette kezdetét. Persze minduntalan előbújt belőlem az orvos is, szerettem volna az elkövetkező heteket, hónapokat az átlagosnál könnyebbé, felhőtlenebbé tenni a feleségem számára.
Végig bíztam abban, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és hogy nekünk is sikerül a lehető legtermészetesebb módon szülni. Úgy gondoltam, erre minden esélyünk megvan, hiszen Anna tizenhárom évvel ezelőtt már szült egy egészséges kisfiút. Miért ne menne most is simán?! Azért is kardoskodtam a természetes szülés mellett, mert a feleségem átesett két hasi műtéten, ilyen esetben gyakori, hogy a kialakult összenövések nehezítik a császármetszés menetét, fájdalmasabbá tehetik a gyógyulást. Persze Anna inkább születendő kisfiunk oldalán állt, azt mondta, úgy fog szülni, ahogy az adott pillanatban szülészorvosa a legjobbnak látja. Én is bizonytalankodtam, leendő apaként, illetve szülészként hol a természetes szülés, hol a császár felé hajlottam, de a lelkem és a szakmai ismereteim mindig egy picit a hagyományos szülés irányába terelték a gondolataimat. Ennek megfelelően terveztem.
Aztán eljött a terminus ideje! De csak teltek a napok, elmúlt egy hét. Még mindig a természetes szülésben, talán szülésindításban és a türelmemben bíztam. De a sors döntött, és igaza lett. A mérleg lassan átbillent a császármetszés oldalára. Egyik vezető beosztású kollégámat kértem, hogy segítsen. Nem vártunk tovább, nem lehetett.
Robi császármetszéssel jött a világra.
A bőrmetszéstől a kiemelésig talán másfél perc telhetett el – nem ez az első



szülés, amelyen jelen voltam, de most kissé remegett a lábam, és kivert a veríték.
Az első pillanatban megláttam a hajas fejbőrét! Úristen! Van haja! A haj alatt kissé ráncolt homlok, összegyűrt fülek, csukott szemek, leboruló fej, két kar, két láb. Felfoghatatlan, érthetetlen… Köszönöm.
Pár másodpercig fogom a kezemben, és csak nézem, nézem. Nem tudom, kire hasonlít, de ő a kisfiam! Talán néhány könnycsepp szökik a szemembe. Hirtelen és végérvényesen apa lettem. Nagyon jó!
Talán nem változik meg gyökeresen az életem, de az első helyre a kisfiam került.
Azóta jó pár hét telt el. Azt az öt-hat dolgot, amit kell, remekül csinálja, megállás nélkül kalimpál pici karjaival és lábaival. Honnan ennyi energia? Így „beszélget”, miközben el-elmosolyodik, nyelvét ki-kidugva keresi az anyatej forrását.




Átértékelődtek az élet dolgai, új fontossági sorrendet alakítok ki. Figyeljük fürdetéskor, szoptatáskor, ahogy nézelődik, szívja magába a külvilágot, és ahogyan repesni kezd, amikor beszélünk hozzá. Élénken figyel, próbálja formálni a gondolatait, olykor hangokat ad, ez mind-mind csodálatos érzés.
Függő lettem, és talán „szerelmes”! Ámulatba ejt a látványa, rabul ejt kisbabaillata, bőre puhasága, selymessége. A szája, szeme, orra – mintha rajzolták volna! Tökéletes, szabályos. Hihetetlen ártatlansága, kiszolgáltatottsága. A nap huszonnégy órájában hiányzik, rá gondolok reggel, este, munkám közben, pihenés alatt. Csodálatos! Mindenkinek ajánlom.

dr. Rácz Tibor szülész-nőgyógyász