Segítség, itt a hisztikorszak!

A személyiségfejlődés fontos, megkerülhetetlen állomása a dackorszak, amely valamikor kétévesen éri el csemeténket. Jó hír, hogy a nagy többségnél hároméves korra le is zárul.
Már a kis csecsemő ráeszmél, hogy képes befolyásolni a külvilágot: ha mosolyog, visszamosolyognak, ha sír, a segítségére sietnek. Ahogy múlnak a hónapok, a mozgásában egyre szabadabb lurkó egyszer csak huncutul felnevet, ledobja a kanalat a földre, és vár. Ha valaki felveszi és visszaadja, boldog mosoly kíséretében újra elhajítja, és így megy ez egészen addig, amíg a felnőtt meg nem unja a játékot.
A kicsi ilyenkor próbálgatja, hogy mire képes: tettei következményeit kutatja. Újra és újra meg akarja tapasztalni, hogy hatással van környezetére. Nem viccelődik, nem bosszantani akarja szüleit, hanem tanul, feszülten figyel, és megteszi az első lépéseket az önállóság felé.

Határok közt, szabadon

A kicsik nagyon szeretik alaposan megfigyelni és megismerni az élet dolgait. Amikor totyogni kezdenek, kitárul a világ, indulhat a felfedezés, látszólag itt a szabadság pillanata. Ekkor jön a sok „nem szabad”, „nem szabad”, „nem szabad”. Micsoda világ? Ne legyen lelkifurdalásunk, hiszen az általunk állított korlátok nélkülözhetetlenek a kicsi egészséges fejlődéséhez. A teljesen szabadjára engedett gyerek nem érzi magát biztonságban, és megpróbálja minden erejével felkutatni a számára oly fontos határokat. Ha kell, hatalmas hisztivel. Ne értsük félre, nem arról van szó, hogy az első szülinapon diktatúrát kell bevezetni a családban. A kicsinek is lehet szavazati joga, de csak azokban a kérdésekben, amelyekben „szakértőnek” számít. A vacsora időpontjának megválasztása vagy a napi csokiadag mennyiségének eldöntése semmiképp sem az ő dolga. Természetesen a ló másik oldalára átesni sem szerencsés: az agyonkorlátozott gyerekek éppen úgy nem találják a helyüket az életben, mint féktelen társaik, ráadásul önbizalmuk már egészen pici korukban megsérül.

Van megoldás?

A dacoló gyerek helyzete nagyon nehéz: akaratának érvényesítése ellentmondásos helyzetbe hozza. Egyrészt minden erejével azon dolgozik, hogy kinyilvánítsa személyes „véleményét” – amely gyakran még saját valós akaratával is szemben áll, de ha harc, hát legyen harc – másrészt ebben a szélsőséges érzelmi állapotában mindennél jobban kívánja, hogy elfogadják és szeretgessék, ugyanúgy, mint eddig.
Az önálló személyiség kialakulását leginkább a teljes elfogadás és az érzelmi biztonság segítheti. A szeretetteljes következetesség a legelképesztőbb helyzetekben is hat.
A kisgyereknek tudnia kell, hogy szüleire minden helyzetben számíthat, és hogy ő maga szerethető. Önállósodását, egyéni törekvéseit elnyomás helyett bátorítani kell.
Csak azt kell megtiltani, amit muszáj. A saját biztonságát illető kérdésekben például kötelességünk határozottan fellépni. A legjobb, ha a korlátokat a gyerek igényeihez igazítjuk, ez nem vezet elkényeztetéshez, inkább átsegíti a kicsit ezen a számára is nehéz perióduson.
Ha tekintéllyel, erővel kényszerítjük a gyereket valamire, az még erősebb ellenállást szül, és jelentősen meghosszabbíthatja ezt a korszakot. Az sem igazán jó ötlet, ha úgy teszünk, mintha nem vennénk észre a gyereket, mert ez csak megzavarja őt. Azt érezheti, hogy nem érdekli a szüleit az, amit tesz. A hosszas magyarázatok, hegyi beszédek sem hoznak javulást.
Ne feledjük, hogy saját viselkedésünkkel mintát adunk a gyereknek: ha azt látja, hogy anya vagy apa rendszeresen hisztizik, mi akadályozná meg abban, hogy ő is ezt a „megküzdési módszert” válassza a továbbiakban?

Levegőt sem vesz!

Az indulataival küzdő, hevesen síró kisgyerek időnként halálra rémíti szüleit: légvétele kimarad, elkékül, akár néhány másodperces eszméletvesztés is felléphet. Néha akaratlan, epilepsziára emlékeztető izomrángás is megfigyelhető. Nagyon ijesztő látványt nyújtanak a kicsik ebben az állapotukban.
A tudományosan affektív apnoé néven ismert jelenségnek nincs köze semmilyen komoly idegrendszeri elváltozáshoz, leginkább sírás, ijedtség vagy fájdalom hatására lép fel, és rövid időn belül meg is szűnik. Mivel a gyerek nem vesz levegőt, oxigénhiányos állapotba kerül, amely a fenti tüneteket okozza, de a teste szerencsére jól kezeli a helyzetet, és amikor a csöppség végleg elernyed karjainkban, a beinduló reflexes légzés visszaállítja a normálállapotot.
Segíthet a kizökkentésben, ha ráfújunk a picire, vagy nedves ruhával végigsimítjuk az arcát, de a sokat tapasztalt szülők már előre látják a légzéskimaradás közeledtét, és egy határozott „vegyél levegőt!” felszólítással sok esetben megelőzhetik a jelenséget.
Az érintett gyerekek négyéves korukra általában kinövik az affektív apnoét, ám megeshet, hogy a rendszeresen visszatérő állapot miatt az orvos szakvizsgálatot javasol.

5 túlélési tipp, ha nyakunkon a hiszti

1. Mivel egyes gyerekek nagyon érzékenyek az éhségre, mindig legyen nálunk valami gyorssegély, amit a „hisztigyanús” helyzetben felajánlhatunk a gyerkőcnek.
2. Pici tombolóknál működhet az elterelő hadművelet „nicsak, egy markoló!”, de a nagyobbacskákat ilyen egyszerű trükkökkel már nem tudjuk kizökkenteni.
3. Ha zárt helyen vagyunk, menjünk ki a friss levegőre, ez a változás kibillentheti a kicsit a dührohamból.
4. Ne törődjünk a körülöttünk állók megjegyzéseivel! Ehelyett minden erőnkkel próbáljuk megőrizni nyugalmunkat. Ne tanítsuk meg arra, hogy viselkedésével sakkban tarthat minket.
5. Sokszor az is elég, ha jó szorosan átöleljük, hogy érezhesse, mennyire szeretjük, még így is.

Ha nem bírjuk cérnával

Megesik, hogy nem sikerül jól kezelni egy-egy dühkitörést, például mi magunk is hasonlóan felmérgesedünk, mint a kicsi, esetleg rendszeresen pofon, hideg zuhany a jelenet vége. Vagy éppen eléri célját, és engedünk követelőzésének. Ilyenkor a gyerekek mind gyakrabban ismétlik a helyzetet, mintegy kikényszerítve a várható véget. A hosszú távon így zajló hisztirohamok szokássá válhatnak, amitől aztán sokkal nehezebb megszabadulni, mint megelőzni egy-egy csúnya jelenetet. Ilyen esetekben szakember segítségére is szükségünk lehet, hogy visszanyerjük az elveszett egyensúlyt szülő és gyerek között.
Akkor is erre kell gondolnunk, ha a hisztériás kirohanások nem múlnak el az óvodáskor végére, esetleg egyre erősebben jelentkeznek.

Kállai Cecília

A Kismama ajánlja





Jan-Uwe Rogge: Kell a gyereknek a korlát (Park Kiadó)
Selma H. Fraiberg: Varázsos évek (Park Kiadó)
Michelle Kennedy: Ebadta kölyke hisztizik (Képzőművészeti Kiadó)