Anyósom kicsi fia

Ő is, mint a legtöbb kislány, gyönyörű esküvőről álmodott. Kisbabáról, meleg családi fészekről. Ezek a vágyak teljesültek is. Néhány év múlva tűnt fel, hogy nincs minden rendben. A beteljesült álom kezdeti időszaka, a babázás még gördülékenyen ment, mint ahogy sok hasonló helyzetű családban, ahol a nagymama sokat segít, főz, mos, vasal. Telik az idő, a fiatalok már maguk is boldogulnának, felszabadulnak a csecsemő „uralma” alól, hiszen a kicsi lassan oviba megy. De a segítség jön, ugyanúgy, mint régen. A nagyi főz a fia szája íze szerint, kritizál, tanácsokat ad, ellenőriz, belefolyik a család életébe.
Ami eddig könnyebbséget jelentett, az most új, kellemetlen helyzetet teremt, amelyben a fiatal anya rosszul érzi magát. A kismamát nem érti a környezete. Miért panaszkodik? Bár másnak jutna ennyi segítség… Ha szót emel, a férje sem érti meg. Sőt, talán ő a legkevésbé…

Boldog séta a kelepce felé
Amikor megismerkednek a fiatalok, még komoly vonzerőt jelent, ha a jövendőbelit gondoskodó, kedves szülők veszik körül. Mindig közösek az étkezések, édesanya állandóan segít, közvetlen hangú beszélgetések folynak. Láthatóan szeretik egymást, összetartanak.
Nem ritka, hogy később árnyaltabbá válik ez a kép, és kiderül, a meleg családi fészek szoros függőséget is takar. A fiatal anyát vagy apát túl erős kötelék fűzi szüleihez, a leendő nagymama nemcsak összetartja a családot, hanem valójában az ő elképzelései irányítják a mindennapokat.
A fiatalok összecsiszolódása, saját normáik kialakítása nehezen alakul ki a folytonos és hathatós nagyszülői jelenlét és tanácsok mellett. Ha nem kezdik el saját önálló útjukat járni, nincs meg a csak rájuk vonatkozó szokás- és törvényrendszer, nem jön létre valódi új család. Ez bizony váláshoz is vezethet.

„A férjem kezdettől fogva azt teszi, amit az anyja mond, és ha én nem azt csinálom, akkor veszekedés a vége. Az anyjáért képes az arcomba hazudni. Ha a gondjainkról beszélek, mindig az a vége, hogy én változzak meg, és én nyissak az anyja felé.”

Kényelem vagy önállóság?
Megnehezíti az elszakadást, ha a régi szokások addig mindenki számára kényelmesek voltak, a hosszú évek alatt jól működött a rendszer. Az édesanya mindig szívesen főzött a fiára, aki imádta a mama főztjét. A mama örömét leli abban, hogy fia nap mint nap nála eszik, aztán elüldögél és elmeséli a számára fontos dolgokat.
A fiataloknak is jól jön a segítség, tehát kezdetben mindenkinek megfelel ez a rend. Az viszont gondot okoz majd, hogy nem alakulnak ki a határok a két család között, nincsenek elosztva a szerepek: ki a családfő, ki a felelős bizonyos dolgokért. A közös fedél még inkább megnehezíti a dolgot. Nincs szünet, fellélegzés, a két család élete teljesen összemosódik. Ha a nagyszülők bármikor betoppanhatnak, eltűnik az intimitás, ami a kezdeti „együttjárás” idejében természetes volt, hiszen akkor még az újdonság erejével hatott minden ölelés, és a lángoló szerelem háttérbe szorította a gátakat és a kényelem igényét. Ilyen körülmények közt lassan megszűnik a szoros kapcsolat a házastársak között, a feszültségek hatására a férfi esetleg átköltözik a másik szobába, vagy a feleség vonul ki, és inkább a gyerekekkel alszik.

„Szinte folyamatosan jelen vannak a szülei az életünkben, kopogtatás nélkül bejönnek a szobába, sőt a fürdőszobába is, az anyósom máris takarítani kezd, mihelyt talál egy porszemet, nekiáll ágyazni, ha meglátja a bevetetlen ágyat – ettől fölfordult a gyomrom, hiszen ott aztán igazán intim dolgok történnek éjjel. Attól is ki vagyok készülve, hogy a férjemnek munkából hazajövet első dolga, hogy a szüleinél viziteljen, sokszor ott is vacsorázik, mielőtt hazajönne.”

Kiút: a nő maradjon nő
Ha megmaradna köztük az intimitás igénye és lehetősége, visszatalálhatnának egymáshoz, kötődésüket szorosabbra fűzhetnék anélkül, hogy bárki közéjük férkőzhetne. Ha a fiatalasszony ilyenkor elkeseredettsége ellenére ismét felfedezi magában a nőt, és tesz azért, hogy a férjét szó szerint elcsábítsa az anyjától, sokat javíthat a helyzeten. Ezzel a beszélgetések, a közös együttlétek alapjait is megteremtheti, alkalmat adhat arra, hogy kidolgozzák a mindkettőjük számára elfogadható új, önálló családi élet terveit.
Ehhez persze arra van szükség, hogy a férfi ki tudja mutatni szeretetét, és örüljön annak, hogy visszakapta a nőt, aki egy időre elveszett a gyereknevelés dzsungelében. Emellett kölcsönösen sok türelemre, elfogadásra, kitartásra van szükség, de mindenekelőtt elszántan, határozottan kell érezniük a harmonikus család megteremtésének vágyát, azt, hogy ők tartoznak együvé, köztük alakult ki szövetség.

Társas magány
Ám sajnos gyakran itt a hiba. A (nagy)anyák sokszor olyan erővel kötik magukhoz gyereküket, hogy ennek megvalósítása képtelen feladatnak tűnik. A „koalíció” nagyanya és gyereke között alakul ki, s ez a kapcsolat szorosabb, mint a fiatal pár között. A szülői féltékenység, a „gyerek” elvesztése fölött érzett harag, a meny vagy vő el nem fogadása a fiatalok közt is növekvő feszültséget teremthet. Ebben a helyzetben nehezen talál vissza egymáshoz a pár, ilyenkor ritkán tudják megosztani egymással gondolataikat, hiszen kialakulnak a tabuk („erről inkább ne beszéljünk”), vagy állandó veszekedésbe torkollik a párbeszéd. A „beházasodott” házastárs fokozatosan elszigetelődik, kétségbeesik. Tovább fokozhatja ezt, ha úgy érzi, nemcsak a férjét, hanem saját gyerekét is „elszeretik” tőle.

Lépésenként
Egészen egyszerű, apró lépések alapvető változásokat eredményezhetnek, közös elhatározással, kölcsönös engedményekkel pedig új szabályokat fektethet le a pár. Például, hogy hányszor találkozzanak a nagyszülőkkel hetente, milyen információt osszanak meg velük, milyen mértékű anyagi és egyéb segítséget fogadnak el a jövőben, mennyit vigyázzon a gyerekre a nagyi. A nagyszülőkből ez esetleg sértődést, zsarolást vagy elutasítást válthat ki. A nagyszülőket sok tapintattal segíthetik át a fiatalok a megváltozott új helyzeten. Mindehhez persze jókora adag elszántság szükséges! Ha azonban a fiatal család nem önállósul, nem kovácsolódik össze, szinte biztos a kudarc. Máskülönben ki szállna harcba imádott anyukájával?

Ki segít jól?
Ezekben a helyzetekben soha nem egyértelműen egy ember „a hibás”: az anya túlzott törekvése, hogy felnőtt gyerekét magához láncolja, csak akkor teljesedhet ki, ha a gyerek is belemegy a játékba. A pár elhidegülése és az, hogy a felek „visszafordulnak” régi családjukhoz, abból is eredhet, hogy új társuk nem képes jól kötődni, vagy túl érzékeny, és sérelemként éli meg azt is, ami valóban nem sértő szándékú.

„A rosszullét kerülget, ha a kicsihez hozzányúlnak, ha náluk van, vagy ha látom, hogy örül nekik. Tudom, természetes, hogy a nagyit minden gyerek szereti. Nem akadályozhatom meg, hogy jóban legyenek, rettenetesen érzem magam, ha velük van, és félek a következő találkozástól, pedig arra mindennap sor kerül.”

Érdemes olyan támogatót keresni, aki tisztánlátásával elősegíti a probléma megoldását. Aki nem a feszült, önmarcangoló, céltalanul gyűlölködő fortyogást erősíti, hanem a józan gondolkodást, amely a kiút megtalálásához vezethet. A szakszerű segítő, a családterapeuta, az óvodai, iskolai pszichológus, a családsegítő, a nevelési tanácsadó munkatársa, az egyéni vagy párterápiák megmenthetik a megfeneklett kapcsolatot.
A segítőt saját környezetünkben is megtalálhatjuk. Fontos, hogy ne ragadják el érzelmei, inkább kérdezzen, ne irányítson. Lehet, hogy éppen egy testvér, keresztanya, barátnő, egyházi személy adhat megerősítést és oldhatja fel az elszigeteltség érzését.
És végül: együtt maradjon a család? Ebben a kérdésben nem foglalhatnak állást a hivatásos segítők. Sem ők, sem a barátok nem tudnak varázsütésre változtatni az életkörülményeken. De kérdéseikkel ösztönöznek, rávezethetnek az elfogadható megoldásra.

Szaktanácsadó: Dr. Barát Katalin család- és párterapeuta