Baba

Elvek és gyerekek

A szülõket vádolják, de nem képzik! – mondja Thomas Gordon. Ezzel a kijelentéssel magam is egyetértek, és szeretném, ha a cikk olvasása közben Önök elõtt is ott lebegne a fenti gondolat, azt is figyelembe véve, hogy mai világunkban, ahol egymást érik a tudományos és áltudományos alapokon nyugvó nevelési divatok, ember legyen a talpán, aki eligazodik.

Jellemző, emlékezetes eseteket fogok elmesélni, ahol a hozzám forduló szülők elvei sehogy sem váltak be saját gyerekeiknél. A példákban említett szülőkre tisztelettel gondolok, mint olyan emberekre, akik felismerik nehézségeiket, és mernek segítséget kérni, akik elég bátrak ahhoz, hogy szembenézzenek önmagukkal és megosszák egy idegennel kételyeiket, sokszor legbensőbb gondolataikat.





A pszichológus
Előfordul, hogy maga a pszichológus vagy a nevelési tanácsadó szerepét értelmezi félre a segítségkérő.
Van, aki azt gondolja, hogy beadja a „rossz” gyereket, és egy-két alkalom után egy javított változat lép ki a rendelő ajtaján. A valóság az, hogy ahhoz, hogy a probléma megoldódjon, a család harmóniája helyreálljon, a legtöbbször nem elég néhány hét, és nem elég pusztán az, hogy a gyerekben megváltozzon valami. Meg kell találni a probléma gyökerét, lehet, hogy a nevelési stíluson, a család szokásain is változtatni kell ahhoz, hogy eredményt érjenek el. Általános tapasztalat, hogy ha a szülők kiegyensúlyozottak, a gyerekek is „jobban működnek”. Ez fokozottan igaz a picikre, hároméves kor alatt nem is szokás a gyerekeket pszichológushoz vinni. Ebben a korban a szülőkkel való konzultáció vezet eredményre.
Sokan hiszik azt, hogy a nevelési tanácsadó feladata, hogy döntést hozzon a család további életéről. Például hogy adják-e bölcsődébe a gyereket, mikor vállaljanak kistestvért, elváljanak-e a szülők és így tovább. A tanácsadó nem dönt soha, ehelyett felveti a témával kapcsolatos kérdéseket, és külső szemlélőként, tapasztalatai és tudása alapján vitatja meg a szülőkkel a kérdést. Ezenkívül segít felfedni, hogy mi is a probléma valójában, bár erre néha több idő kell, mint a megoldás megtalálására, amint a következő példa is mutatja. Egy anyuka, aki óvodaváltással kapcsolatos kérdésével keresett föl, azzal búcsúzott tőlem, hogy csalódott bennem, mert nem mondtam meg, mit tegyen. Hiszen neki épp az a fő gondja az életében, hogy soha nem tud dönteni… Azt javasoltam, hogy keressen magának egy terapeutát, aki segít ezen. A probléma tehát nem az óvodával, hanem az anyuka döntésképességével volt.





Bekapcsolva hagyott rádió

A gyereknek mindent részletesen el kell magyarázni, vallja a szülő, miközben arra panaszkodik, hogy az anyai szó az átkozott kölök egyik fülén bemegy, a másikon ki. A kisgyerekek nem tudnak mit kezdeni a nagyobb információhalmazzal. Lehet, hogy háromévesünk figyelmesen hallgatja, amikor halk szóval, újra és újra kedvesen elmagyarázzuk, hogy nem szabad homokot szórni a másik kisfiú arcába, mert a szemébe megy, és majd viheti a mamája a doktor bácsihoz, aki kiszedi, és ez mind-mind nagyon fájdalmas dolog. De ne csodálkozzunk, ha csemeténk harmadszor is újabb lapátnyi homokot küld pajtása felé. Ilyenkor sokkal hatékonyabb a néhány szavas határozott (de nem durva) rendreutasítás, majd ha ez sem hat, hát legjobb odébbállni a homokozóból. Egy kétéves kislány mamája ugyanezt a helyzetet mesélte el az otthon tartott édességgel kapcsolatban: „hiába magyarázom neki, hogy elromlik a foga tőle és székrekedése lesz, meg elhízik felnőttkorára, csak kiveszi a fiókból mindennap a csokoládét”. A megoldás egyszerű: ne tartson otthon csokit, legalábbis ne az elérhető fiókban. És ha bármikor rászól a kislányra, éreztesse, hogy anya komolyan gondolja, amit mond. Ha lehet, kerülje azokat a helyzeteket, ahol korlátoznia kell a kicsit, de amikor kell, legyen súlya a szavának. A folyamatos, barátságosan előadott „kislányom, nem szabad, mert…” egy idő múlva hatástalanná válik, afféle háttérzajjá, mint egy bekapcsolva felejtett rádió.





Kötődésmítosz

Ha a szülés után nem találunk egymásra, minden elveszett! – hallani a művelt szülők egyik leggyakoribb félelmét. Az utóbbi évtizedek csecsemőkutatásai és a népszerűsítő irodalom – nagyon helyesen – felhívta a figyelmet arra, hogy az újszülött nem egyszerű evő- és sírógép, hanem érző lény, akire erősen hat környezete, ezen belül szülei bánásmódja, hangulata, hozzáállása. Azt is tudjuk, hogy egyes állatoknál a korai kölyökkor tökéletesen meghatározza a későbbi viselkedést, a kis állatokba bevésődik például a gondozó képe – a kislibák azt tekintik szülőjüknek, „akit” életükben először megpillantottak, legyen az egy műanyag kacsafigura vagy az idős Konrad Lorenz Nobel-díjas etológus. Sokan azt gondolják, ez az embernél is ugyanígy történik. Pedig előfordul, hogy a szülő önhibáján kívül nem a legjobb körülmények között tölti gyerekével az első heteket. Például akkor, ha koraszülött volt a kisbaba, vagy szoptatási nehézségek adódtak, esetleg az anya szülés utáni depresszióval küzdött, és nem tudott megfelelően ráhangolódni kisbabájára, vagy „egyszerűen” nem volt fölkészülve arra, mivel jár az anyaság, ezért nem tudta az első időszakot felhőtlenül élvezni. Tapasztalataim szerint ezek az anya-gyerek párok is megtalálják egymást, amint a kicsi élvezetesebb partner lesz, ki tudja fejezni szeretetét, kötődését, és totyogásával, gagyogásával még a kősziklát is meglágyítja. Természetesen van olyan édesanya, akinek folyamatos szakértői segítségre van szüksége ahhoz, hogy odataláljon gyerekéhez, de ha ez megtörtént, sok lehetőség adódik a kapcsolat rendezésére, közös, felhőtlen élmények szerzésére. Ez pedig felülírja a kezdetben átélt nehézségeket. Hála a sorsnak, az emberi idegrendszer nagyon képlékeny, nem úgy, mint a kislibáké!





Demokrácia
Újszülöttkortól demokráciára van szükség, hangoztatják sokan, és szinte az első perctől bevonják a kicsit a családi kupaktanácsba. Minden alkalommal megkérdezik, mit enne, mit inna, milyen ruhát szeretne fölvenni, hová kíván menni, majd később azt is, szeretne-e ovis lenni. Nem is gondolják, milyen hihetetlen terhet tesznek ezzel a kicsi vállára. Csodálkozva veszik észre, hogy a kétéves, ahelyett, hogy örülne, amiért ilyen barátságosan bevonják a család életébe, a földön fetrengve hisztizik minden öltözésnél, étkezésnél, bevásárlásnál és így tovább. Sajnos sok szülő úgy demokratikus, hogy már előre tudja, milyen választ fogad el a gyerektől. Egy anyuka azzal keresett fel, hogy hároméves kisfia éppen azt az óvodát választotta, amit sokkal nehezebb elérniük otthonról, ráadásul az óvó néni sem túl rokonszenves… Amíg a gyereknek nincs elég tapasztalata, és főleg az érzelmei irányítják, nem várhatjuk el tőle, hogy jól döntsön. Nehéz elképzelnünk, de valójában az ad neki biztonságot, ha érzi a szülői döntések mögött az erőt, a határozottságot, hitelességet. Vagyis hogy a szülő tényleg azt mondja, amit gondol, azt kéri, amit valóban akar. Csak fokozatosan, a gyerek érzelmi és szellemi érettségét követve lehet jól kialakítani a családi demokráciát.

Napirend és őskáosz
A gyereknek kezdettől napirendre van szüksége, hallom újra és újra, és nem győzöm emlékeztetni a szülőket arra, hogy az újszülött egyenletesen meleg, sötét, morajló helyről érkezett, ahol folyamatos volt a tápanyagellátása. Sem a teste, sem a lelke nem tud ugrásszerűen alkalmazkodni a mai kultúra követelményeihez. Idő kell ahhoz, hogy a szülők és a baba egymásra hangolódjanak, megismerjék egymás vérmérsékletét, igényeit. Az alkalmazkodásban a szülőknek kell élen járniuk, hiszen ők képesek erre, felnőttek (testileg, lelkileg) ahhoz, hogy le tudjanak mondani eddigi életvitelükről, hogy néhány hónap múlva megtalálják a babával közös rendjüket, és ettől kezdve folyamatosan alakítsák és ha kell, újragondolják az együttélés szabályait a gyerek életkorának és a család igényeinek függvényében.
A gyereknek soha nincs szüksége semmiféle napirendre, cseng a fülemben az ellenvélemény. Bármennyire híve vagyok a rugalmasságnak, ezzel nem tudok egyetérteni. Igaz, számtalan kultúra működik óra nélkül, de ott a természet rendje (a nappalok, éjszakák ritmusa, a természet által meghatározott munkafeltételek) szab határokat. Ma már van villany, fűtés, a munkának többnyire semmi köze a természeti erőkhöz. Ha a családnak még egy kutyája sincsen, aki megkövetelné a rendszerességet, eluralkodhat a káosz, és egy idő múlva a szülők és a gyerek is szenvedni kezd attól, hogy nincs sehol kapaszkodó. Anya otthon van, apának rugalmas a munkaideje, tehát éjfélkor még folyik a hancúrozás, tizenegykor ébredés, nincsenek közös étkezések, hiszen mindenki máskor lesz éhes, alvásra csak akkor kerül sor, ha a kicsi már szinte elájul a kimerültségtől. Előfordult, hogy ilyen esetben a napi néhány órás bölcsődét javasoltam a családnak, mert látszott, hogy az édesanya képtelen saját erőből kikeveredni a helyzetből. A bölcsibe kilencre be kellett érniük, kénytelenek voltak nyolckor fölkelni. Az anya ebéd előtt ment a kicsiért, ez alatt a néhány óra alatt rendbe szedte a lakást, és egyben pihent annyit, hogy a gyereknek is tudjon magából adni. Ennyi kapaszkodó elég is volt ahhoz, hogy némiképp helyrerázódjanak.

Tökéletes gyerek
Szinte látom a gyerek feje fölött a gondolatbuborékot, amikor a szülő arra panaszkodik, hogy a gyerek irigy, önző, nem szereti a testvérét. „Bezzeg más családokban…” Az egyik szülőpár tarthatatlannak találta ezt a helyzetet. A nagyfiú kétéves volt, amikor megszületett a kicsi, aki ráadásul „álombaba” volt: evett, aludt, mosolygott. És nőtt, ügyesedett. A nagy nem akarta odaadni a totyogónak a játékait, nem volt hajlandó osztozni vele. Az volt az utolsó csepp a pohárban, amikor kimondta: utálom az Andrist! A szülők szerint ez elfogadhatatlan: a testvért szeretni kell, mindenen megosztozni, tilos bármiféle agresszió vagy indulat kifejezése. Beszélgetésünk során tisztáztuk, hogy aki „fél három”, az többnyire „irigy”, mert éppen ekkortájt tanulja meg, mi tartozik hozzá, mi nem – keresi az én határait. Az pedig komoly tévedés, hogy kötelező mindig egyforma hőfokon szeretni családtagjainkat. Nyugodtan beismerhetjük, hogy időnként mi is a pokolba kívántuk a tesónkat vagy kamaszkorunkban a szüleinket. A gyűlölet és a szeretet nagyon jól megfér egymás mellett – ha ott van, nem tagadni kell, hanem kiadni magunkból elfogadható módon.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top