A dúla válaszol

Kedves Emőke!

A kérdéseim a császármetszéssel kapcsolatosak. Van egy 16 hónapos kisfiam, terhességi HELLP-szindróma miatt (a toxémia „durvább” változata) császármetszéssel született a 39. héten. Nem úgy indult, hogy császár lesz, de mivel a tágulásom lassan haladt, a babám pedig nem volt jó kondiban (a betegségem miatt már visszafogyott egy kicsit odabent), az orvosom a császár mellett döntött. Nem volt ezzel semmi bajom, teljesen felfogtam az érveket, amelyek a műtét mellett szóltak. A műtét után sem volt szinte semmi problémám, a sebem nem fájt, elég könnyen tudtam mozogni is, a fiamat el tudtam látni, a szoptatás is gond nélkül ment (miután a csecsemős nővér megmutatta a helyes mellre helyezést). A 4. nap reggel mindketten haza is jöhettünk. Tehát számomra minden jó volt.

Valójában azzal kapcsolatos véleményedre lennék kíváncsi, hogy a császármetszés valóban „rossz”-e, általában? Valahogy úgy látom, az általánosan elterjedt felfogás szerint császár után az anyák „kielégítetlenek” maradnak, szoptatási gondokkal küzdenek, és soha nem lesz olyan lelki kapcsolatuk a gyermekükkel, mint ha hüvelyi úton szülték volna meg. Nem lehet, hogy az anyák, akik ezzel a felfogással találkoznak, természetszerűleg így is fogják megélni a császárt? Az anyák nem tehetnek róla, ha császármetszésre kerül a sor, éppen eléggé meg vannak ijedve miatta, éppen ezért szerintem a császármetszéssel kapcsolatban inkább arra kellene törekedni, hogy megnyugtassuk az anyákat, hogy „nincs minden veszve”.

Legutóbbi nyilvános válaszodban azt olvastam, hogy a császáros anyák és gyerekeik lelki egészsége egy életre sérül. Meg kell mondanom, hogy ez engem nagyon szíven ütött és zsigeri tiltakozásra ösztönzött! Nem hiszem és nem is hihetem, hogy a fiam lelki egészsége ezen múlna! Érthető, hogy egy olyan anyukának, aki alapos indok híján szeretne császárt választani, minden érvet felhoztál amellett, hogy miért ne döntsön így. Mégis úgy gonolom, hogy a hozzám hasonló sorsú olvasókat jogosan „borítja ki” egy-egy ilyen mondat.
Manapság annyira „császárellenes” a légkör, hogy szegény császáros anyukák helyzetén nemhogy könnyítene, hanem csak még elkeseredettebbé teszi őket mindannak a kockázatnak, veszélynek és hátránynak a felsorolása, ami a császárral jár(hat). Pedig a valódi cél egyáltalán nem ez, hanem hogy az indokolatlan műtétek száma csökkenjen. Ez pedig nem az anyukák, hanem az orvosok kompetenciája.
Most ismét gyermeket várok, a 32. hétben vagyok. Orvosommal beszéltem a szülésről, ő teljes mértékben amellett van, hogy ha lehet, hüvelyi úton szüljek. Nagyon örülnék neki, ha így lenne, de persze néha aggódom, hiszen én még nem szültem. Mindemellett akkor sem fogok kétségbeesni, ha végül ismét műtét lesz a vége. Saját tapasztalatomból tudom, hogy nem dől össze a világ, ha úgy lesz. Nem lehetne azoknak az anyáknak is valamelyest „vigaszt nyújtani”, akik nem ennyire pozitívan élték meg a császármetszést? Valóban annyira meghatározó a születés körülménye, mint azt sokan hangsúlyozzák? Ugye normális, szeretetteli neveléssel és gondoskodással mindent „jóvá lehet tenni”?

                                                                             Üdvözlettel: Viktória

Kedves Viktória!

Nagyon köszönöm a leveledet. Olyan fontosnak tartom, amiről írsz, hogy teljes terjedelmében szeretném közzétenni.

Sokat gondolkodtam az elmúlt hónapokban arról, hogy milyen módon lehet a legjobban informálni a várandós nőket úgy, hogy közben ne bántsuk azok érzékenységét, akik már szültek.

Úgy látom, hogy a legérzékenyebb terület, ami az anyákat érinti, a szoptatás mellett a császármetszés. Joggal. A nők nagy többsége – azon kivételektől eltekintve, akik valamilyen oknál fogva erre készülnek – a természet rendje által, hüvelyi úton szeretné világra hozni a gyermekeit. Képesnek érzik magukat rá, hisznek abban az erőben, amely majd átsegíti őket a szülés óráiban a nehézségeken is.

Aztán sokaknál ez máshogyan alakul, és a gyermekük végül császármetszéssel érkezik a világra. Vannak, akiben ez komoly traumaként marad meg, elégedetlenségérzést, csalódottságot, kudarcot okoz. Másoknál nem jelennek meg ezek az érzések, boldogok, és könnyen felépülnek a műtét után.

Miért van vajon ez?

A válasz a leveled első bekezdésében van. Te bíztál az orvosodban, aki vélhetőleg pontosan tájékoztatott arról, hogy mit miért tart indokoltnak. Elfogadtad az érveit, és nem voltak kétségeid afelől, hogy az adott helyzetben azt a megoldást választja, amely neked is, a babádnak is a legjobb. Így a fentebb említett érzések közül egyet sem éltél meg.

A császármetszés az orvostudomány nagy vívmánya. Sok anya és kisbaba köszönheti ennek a műtéti eljárásnak az életét. A figyelem középpontjába az utóbbi időben azért került, mert látványosan megemelkedett az aránya a hüvelyi szülésekkel összehasonlítva. Az okok között szerepet játszik az, hogy ma már sokkal pontosabb képet tud nyújtani az ultrahangos diagnosztika, a CTG (bár eredményeinek értelmezése sokszor indokolatlanul vezet császármetszéshez), az, hogy olyan anyák is szülhetnek ily módon, akiknek nem javallott valamilyen orvosi oknál fogva a hüvelyi szülés, valamint olyan babákat is világra tudnak segíteni, akik számára ez az út a legkíméletesebb. De emellett nem elhallgatható az a tény, amelyet az orvosok közül is többen nyíltan kimondanak, hogy erős a félelem bennük a műhibaperektől, így időnként inkább választják a „biztonságosabb” befejezést. Vannak olyanok is, akik gyorsítják a szülést, és pusztán türelmetlenségből beavatkoznak a természetes élettani folyamatba, növelve az esélyét annak, hogy a végén valóban műtétre lesz szükség.

Mindazoknak a szakembereknek, akik felfigyeltek erre a növekvő tendenciára, nem az a céljuk, hogy császárellenes hangulatot teremtsenek, hanem az, hogy felhívják a nők figyelmét arra, hogy kellő információk birtokában készüljenek a szülésükre, és olyan intézményt vagy orvost válasszanak, akiben maximálisan megbíznak.

Ez azért is nagyon fontos, mert nem pusztán általános felfogás, ahogy írod, hanem bizonyított tény, hogy a császármetszésen átesett anyák között nagyságrendileg nagyobb számban fordul elő a szülés utáni depresszió, többen küzdenek szoptatási nehézségekkel, nehezebb a lábadozásuk, hiszen ez egy teljesen más testi-lelki élmény.

Ugyanakkor teljesen igazad van abban, hogy ezekkel a következményekkel elsősorban az orvosoknak kellene tisztában lenniük, és minden esetben kellő körültekintéssel mérlegelniük.

Szeretnélek megnyugtatni, hogy természetesen a kisfiad lelki egészsége nem a születése körülményein múlik, hiszen a családi környezet, a szerető gondoskodás, nevelés és a biztonság megteremtése a legfontosabb számára.

Nem is azt írtam, hogy a császármetszésen átesett gyermekek lelki egészsége egy életre sérül, hanem azt, hogy kihat rá. Vannak arra vonatkozó kutatások ugyanis, hogy az ily módon született embereknek az életük bizonyos területein nehézséget jelent az, hogy nincs meg ez az első megküzdésélményük. Például megfigyelték, hogy általában jellemző rájuk, hogy amibe belekezdenek, azt nem tudják befejezni, hanem a cél előtt feladják, és másba kezdenek.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy ők lelkileg sérült, boldogtalanságra ítélt emberek lennének.

Dehogyis van hát minden veszve! Nagyon nagy baj lenne, ha emiatt ébredne bűntudat bárkiben, aki ráadásul nem is volt döntési helyzetben.

Régóta fogalmazódik már bennem az a gondolat, amely most a leveled kapcsán elhatározássá is alakult. Rengeteg levelet kapok császármetszésen átesett anyáktól. Ki így, ki úgy élte meg a műtétet, és azt érzem, hogy szükségük lenne egy olyan csoportra, ahol megoszthatnák az érzéseiket, kérdéseiket egymással vagy a szülés területén dolgozó szakemberekkel.

Szívesen biztosítok erre teret és időt. Várok mindenkit, aki úgy érzi, hogy szívesen eljönne megnyugvásért, mások megnyugtatásáért, vigaszért, a tapasztalatai megosztásáért vagy esetleg azért, mert abban szeretne megerősödni, hogy bárhogy szült is, anya ő a szó legnemesebb értelmében.

Jelentkezni, a részletekről, helyszínről érdeklődni a bekese@gyermekaldas.hu címen lehet.

Beszélgessünk, ha van kedvetek! 

                                                                                          Emőke