nlc.hu
Baba
A természetességrõl

A természetességrõl

Egyre többen tervezünk a várandósság alatt. Informálódunk a lehetõségeinkrõl, a kórházakról, az orvosokról, kérdezgetjük egymást a fodrásznál és az interneten. De készüljünk-e a természetes szülésre?

Kedves Emőke!

Azért írok, mert történt valami, ami gyökeresen megváltoztatta a felfogásomat.
A terhességem alatt folyamatosan olvastam a modern elméleteket, lehetőségeket a szüléssel kapcsolatban, rendszeresen látogattam a Nők Lapja oldalait is, és megdöbbentő felfedezést tettem: még ebben a különleges helyzetben, a várandósság ideje alatt is tervezünk, irányítunk, menedzserkedünk. Mindezt beöltöztetjük a „vissza a természethez” köntösébe, a természetesség jegyében állítjuk össze a szülési tervet, eleve elutasítunk mindent, ami mű, ami megzavarhatja a szülés természetes folyamatát.

Persze jómagam sem voltam kivétel, lelkesen terveztem a szülésemet, újabb és újabb lehetőségeket kerestem, és minden változatra volt egy projektem, amely a velem együtt terhestornára járó lányokkal folytatott eszmecsere alapján állandóan változott. A terhesség alatt végig jól voltam, semmi hányás, semmi olyan, amivel riogattak az „öregek”. Azon felbuzdulva, hogy milyen kegyesen bánik velem az anyatermészet, és megkímél minden gondtól, elterveztem, hogy apás szülés lesz vízben, hogy levetetek őssejtet stb. Aztán kiderült, hogy abban a kórházban, ahol az orvosom dolgozik, nem lehet szülni, csak vajúdni vízben, a férjem közölte, hogy ő be nem jön velem, mert elájulna, az őssejtlevételt pedig nem tudom finanszírozni a frissen vett lakás fenntartása és felújítása mellett. Aztán jöttek a problémák az utolsó hónapban, rám szakadt a várandósság minden nyűge-baja. A nagy menedzserkedésben elfelejtettem magamra figyelni, belülre, mert kizárólag a körülményekre koncentráltam, hogy meglegyen mindenre a forgatókönyv, meglegyen időben a gyerekszoba. Végül az utolsó ultrahang végleg romba döntött mindent: nem fordult meg a baba időben, ráadásul kicsinek bizonyult a medencém a természetes szüléshez, így egészen biztosan császározni fognak. Egy világ omlott össze bennem. Először dühöt éreztem, hogy elveszik tőlem azt az élményt, amelyre hónapok óta gondos tervezgetéssel készültem, hogy megfosztanak a fájdalomtól, amely az anyává váláshoz feltétlenül szükséges.

Teljes elkeseredésemben az édesanyám nyújtott támaszt. Azt mondta, ne aggódjak, majdcsak lesz valahogy. És ezzel az egyszerű mondattal egy csapásra elsöpörte a modern nőt belőlem, hisz rádöbbentett, hogy a szülési terveimben ÉN voltam a fontos, nem vettem észre, hogy itt most nem rólam van szó, hanem valaki másról, valakiről, akit csak egy kelléknek tekintettem az utóbbi egy-két hónapban, egy szükséges dolognak ahhoz, hogy ÉN anya lehessek. Nem jutott eszembe, hogy most én vagyok a kellék, én vagyok a segítség ahhoz, hogy VALAKI MÁS világra jöhessen úgy, ahogy NEKI jó. Orvosom is azt mondta, hogy persze, megpróbálhatjuk a természetes szülést: a gyerek deréktól lefelé megszületik, aztán a válla és a feje beszorul, mert szűk a medencém. Akkor mi lesz? Visszatolni már nem lehet. És igaza van! A kisbabám úgy döntött, hogy császárral akar megszületni, mert neki EZ a természetes, ez a legjobb lehetőség számára. És ez a legfontosabb, hogy mi jó a babának, egyénileg nézve, és nem elméletekkel megmagyarázva.

Egyszóval azt szeretném üzenni a modern nőknek, hogy merjék rábízni magukat a sorsra, és higgyék el, hogy majdcsak lesz valahogy. És bárhogy is lesz, az pont úgy lesz jó, ahogyan megtörténik.

Üdvözlettel: Ági

Kérdéseiddel, problémáiddal fordulj Emőkéhez! Várja leveleidet a dula@nlcafe.hu címen. A hozzá érkező levelek közül hetente egyet itt, a Nők Lapja Cafe oldalain válaszol meg.

• Emőke bemutatkozása »

Kedves Ági!

Békés Emőke

Köszönöm a leveledet, mely nagyon fontos dilemmákra hívja fel a figyelmet.
Természetes-e az, hogy a természetes szülésre készülni kell? Lehet-e tervezni a szülést? Milyen értelemben bízhatjuk magunkat a sorsra? Biztos-e az, hogy bárhogy is lesz, az úgy lesz jó?

Azok a válaszok, amelyek most ezekre az elgondolkodtató kérdésekre megfogalmazódnak bennem, két forrásból táplálkoznak.
Egyrészt mind a három gyermekem érkezését egészen másfajta készülődés előzte meg. Az első szülésemnél még jóval kevesebb információhoz lehetett hozzáférni, és a lehetőségek is sokkal szűkebbre szabottak voltak, a harmadik lányom születésére pedig egészen más feltételek között, aktív dúlaként jóval több ismeret birtokában készültem. Mind számomra, mind a gyermekemre nézve egészen mást jelentett ez a tény.
Másrészt az elmúlt években rengeteg szüléstörténetet hallgattam meg. Ezekben a beszámolókban nemcsak az öröm, a büszkeség és az elégedettség fejeződik ki, hanem gyakran a csalódottság, a megfosztottság, a kiszolgáltatottság érzése is. Nagyon sokan vannak, akik nem azt érzik, hogy ahogy történt, az úgy volt a legjobb.
Egyre többen tervezünk hát a várandósság alatt. Informálódunk a lehetőségeinkről, a kórházakról, az orvosokról, kérdezgetjük egymást a játszótereken, a fodrásznál és az interneten, vagy éppen fórumokat nyitunk a szülészeti osztályokon szerzett tapasztalatainkról.

Miért? Mit keres annyi nő ilyen körültekintően?

A biztonságot.
A bizalmat.
Az empátiát és a szeretetteljes odafigyelést.
Azt, hogy a gyermeke világra hozásához méltó körülményeket választhasson, hogy tiszteljék őt, ezeket az órákat, az intimitás iránti igényét, hogy vele maradhasson a kisbabája, hogy segítsék őt a szoptatásban, hogy tájékoztassák mindenről, ami vele és a gyermekével történni fog.

Olvasd el Emőke korábbi leveleit is!

A gátmetszésről
Még egyszer a császárosokról
Gátmetszés vagy császármetszés
A dúla és az apa
Az apa szerepe a szülésnél

De miért kell keresni azt, ami természetes kellene, hogy legyen?

Azért, mert az utóbbi évtizedekben a szülések kórházba kerülésével sok minden elveszett. Az orvosi értelemben vett biztonságot jelentő vívmányok mellett a problémamentes szülések levezetése túlmedikalizálttá vált. Az orvosok többsége vezeti, és nem kíséri a szülést. Ennek a magyarázatát akkor értettem meg, amikor egy fiatal szülészorvos elmondta, hogy az egyetemen őket a baj elhárítására képezik ki, és a normál lefolyású természetes szülésről, annak jellemzőiről arányait tekintve szinte alig tanulnak.
Mindemellett nagy a leterheltség, így a sürgetettség is, és ritkább a türelem. Tapasztalataim szerint teljesen más gyakorlat van ugyanabban a kérdésben az egyik kórházban, mint a másikban, és ezen belül az egyes orvosok is másképp vélekednek egy adott helyzet értékelésénél.

Ha valaki császármetszés után szeretne hüvelyi úton szülni, az az egyik orvosnál lehetetlen, míg egy másiknál nagyon is lehetséges. Ugyanez igaz a farfekvéses babák esetében is, van, ahol fel sem merülhet, hogy hüvelyi úton szülessen meg, míg más orvos gyakorlatában ez nem ritka. Az egyik kórházba, ha burokrepedéssel érkezik az anya, akkor 6 órát várnak, hogy elinduljanak az összehúzódások, és utána bekötik az oxitocint, míg máshol ezt csak 24 óra múlva teszik meg.
Ott, ahol szakmailag és emberileg is azt kapják a nők, amit szeretnének, jóval magasabb a születésszám.
Meggyőződésem, hogy ha az anyák biztosak lehetnének abban, hogy ők is és a babájuk is mindenhol ugyanazt az ellátást és emberileg ugyanazt a hozzáállást kapják, bármelyik kórházba is mennek, akkor sokkal inkább átadhatnák magukat annak, hogy csak befelé figyeljenek.

Mivel a szülés minősége az anya és a baba számára is meghatározó kulcsélmény, érthető, hogy megpróbáljuk megtervezni a körülményeket.

A szülés természete azonban sok előre nem sejthető titkot tartogat. Lehet, hogy valaki azt tervezi, hogy nem kér fájdalomcsillapítást, de a vajúdás sokadik órájában mégis ezt teszi. Lehet, hogy még a gondolataiban sem szerepelt a császármetszés lehetősége, de egy váratlan komplikáció miatt erre van szükség. Nem tudhatjuk előre, hogy hány órát fog tartani a vajúdás, hogy milyennek fogjuk érezni az összehúzódásokat, hogy milyen gondolatok, érzések fogalmazódnak meg bennünk ezekben az órákban, és azokkal majd mit kezdünk. Ha ebben a folyamatban nem hagyatkozunk a pillanatnyi érzéseinkre, ha mereven tartjuk magunkat az általunk kigondolt ütemtervhez, ha nem tudunk belesimulni a vajúdás örvényeibe, akkor az nem segíti a szülés folyamatát.

Az anya és magzata csodálatos egység. Nem kellékei egymásnak, hanem együtt rezdülnek. Ha az anya biztonságban érzi magát, kiegyensúlyozott és nyugodt, a baba is jól van.
Arról meséltél, hogy a te tested is azután kezdett tüneteket produkálni, amikor kiderült, hogy az, ami számodra a biztonságot jelentette volna – a párod jelenléte, a vízben vajúdás lehetősége –, nem elérhető.

Még egyszer köszönöm a leveled, és őszintén remélem, hogy ezzel a közös gondolkodással segíthetünk a várandós nőknek, hogy mit érdemes tervezni és mit nem, hogy mi az, ami természetes, és mi az, ami az kellene, hogy legyen.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top