 |
| Békés Emőke |
Szerda éjjel SMS-eket váltunk. Talán ez már az. Reggel megbeszéljük, hogy a kórházban találkozunk.
Indulok. Útközben végig arra gondolok, hogy a mai egy szép nap lesz. Az kell, hogy legyen. A kisfiú, aki most a világra készülődik, szüleinek második gyermeke.
A nővére három évvel ezelőtt császármetszéssel született. Az ő érkezésének élményei fájó emlékeket idéztek fel az anyukájában, amikor először beszélgettünk. Hiányzott az élmény, hiányzott az első órák meghitt, összebújós hangulata és legfőképp hiányzott a babája, akit nem tarthatott rögtön a karjaiban.
Most másra készülünk. Egy gyógyító szülésre. Kórházban, háborítatlanul, a természet rendje szerint. Mi mindennek kell vajon együtt állnia ehhez?
Amikor megérkezem, már a szülőszobában vár a pár. Az anya, túl a felvételi vizsgálaton, láthatóan a vajúdás aktív szakaszában van. A szülésznője elkészíti a CTG-t, aztán magunkra hagy. A fogadott orvosról az a hír érkezik, hogy nincs a kórházban és nem is fog jönni. Ennek a váratlan bejelentésnek most valahogy nincs súlya.
| • Olvasd el Emőke bemutatkozását! » |
Délelőtt 10 óra van. Elhelyezkedünk, kipakolom a táskámból, amire szükség lehet, az apa megmutatja, hogyan kezeljem a fényképezőgépet. A kontrakciók jó ritmusban, intenzíven jönnek.
Az anyának – bár fáj a dereka – nem esik jól a masszírozás, a testi érintést kerüli, az egyetlen, ami fontos, a férje közelsége, belé kapaszkodik.
Már a várandóssága alatt arra kért, hogy segítsem át majd a nehéz pillanatokon, ne hagyjam, hogy feladja. Most is rendszeresen kérlel: „Találj ki valamit, segíts!”
Különös élmény ilyen súllyal megtapasztalni a szavak erejét. Tudom, hogy a legtöbbet akkor segíthetem, hogyha érzi, hogy szeretem, és bízik bennem. A szeretetemet most nem fejezhetem ki az érintések nyelvén, más csatornán keresztül kell eljuttatnom hozzá ezt az üzenetet. Persze a sok beszéd sem segít. Egy-egy erőt adó mondattal és a tekintetem által segítem őt egyik hullámból a másikba.
Vizet engedek a kádba. Úgy tűnik, ott jó neki. Gyengül az ellenállása, egyre inkább befelé fordul, és megadja magát a kontrakciók erejének.
Nagyon szépek együtt. Az apa csendesen, teljes figyelmével és szerelmével nyújtja párjának a karjait.
Összekapaszkodnak. Sokáig a kádban, aztán kint, ülve, állva, guggolva. A tágulás szépen halad, bár a „szárazon” kicsit megtorpanni látszik.
Talán újra jó lenne a víz. Újat engedek a kádba, az anya belemerül. Ez az, így a legjobb. Az utolsó három centinél jár. Milyen nehéz, milyen intenzív a test munkája ilyenkor, milyen nagy a kísértés itt feladni!
„Nagyon sok erőd van, minden tökéletesen rendben van” – mondom neki, és ő újra belesimul a vajúdásba.
Délután két óra van, alig négy órája érkeztünk, amikor csalhatatlan jelei vannak annak, hogy érkezőben a baba.
A szülésznő megkérdezi, hogy hol szeretne szülni.
„A kádban” – válaszolja, és szinte el sem hiszi a csodát. A megérkező orvos szelíden bemutatkozik, aztán csak csendben álldogál.
Hullámzik a test, hullámzik a víz. Az anya tol. Eksztázisban, mérhetetlen erővel, a saját ritmusában és érzése szerint.
A kisfiúcska feje hamarosan kigördül, és ekkor már az apukája szeméből is a könnyek. A baba teljes háborítatlanságban érkezik a kád meleg vizébe.
Ő nem sír, csak a szülei. No meg én is.
Felszabadultan, boldogan.
Megadatott.
Hazafelé menet arra gondolok, ahogy hárman összebújva fekszenek a nagy ágyon.
Tényleg nagyon-nagyon szép nap ez a mai.
