Az első kilométer ritkán esik igazán jól. Még nagyon a földön vagyok. Nézelődöm, megfigyelem a terepet. Ez az első körben már csak azért sem haszontalan, mert a táv nagy részét aztán szinte teljesen becsukott szemmel teszem meg.
Nincs nap, hogy ne csodálkoznék rá a tájra. A szememmel köszöntöm a hegyeket, a csivogva kergetőző pacsirtákat, és bólintok az arra lakó néhány embernek, akik már ismerősként üdvözölnek.
Aztán lassan beszűkül minden. Lehunyom a szemem, és a zene ritmusa szépen beállítja a tempóm.
Innentől már nem nehéz. Mennek a lábaim maguktól. Néha még le-lenézek a cipőimre.
A pálya melletti képzeletbeli kilométerköveknél ismerősök állnak. Nem a valóságban, a gondolataimban jelennek meg egymás után, becsatlakoznak mellém, és jönnek velem egy ideig. Olykor a barátaim és a családtagjaim, de gyakran azok a leendő szülők, akikkel együtt készülődöm a gyermekük érkezésére, vagy éppen olyan anyák, akiknek már kísérhettem a szülését. A gondjaikon, az örömeiken, a hozzám intézett kérdéseiken vagy a nekik írandó, még megválaszolatlan leveleken tűnődöm.
Azért is szeretem ezt a sportot, mert a magam mögött hagyott méterek növekedésével egyre több gondolat tisztul ki a fejemben.
Hat, hét, nyolc kilométer. Hiába fárad a lábam, mégis egyre könnyebbnek érzem magam. Játszom. Gyorsítok. Lassítok. Élvezem, hogy szaporább lesz a pulzusom és hogy feszülnek az izmaim.
Közben a nap narancsvörös korongja lomhán begurul a Zsámbéki-medencébe.
Jólesően simogat a szél.
Lassan mindent és mindenkit elhagyok, elmaradoznak a kísérőim. Szétfoszladoznak az arcok, elillannak a gondok. A 10. kilométernél már teljesen egyedül vagyok. Minden alkalommal keményen meg kell dolgoznom ezért a magányért, de nem bánom.
Leírhatatlan érzés! Átmos az oxigén, és kiold belőlem minden feszültséget.
Innentől a gondolataim már csak a versenyről szólnak.
A versenyről, amelyre már egy éve készülök.
2007. szeptember 2.
Életem első félmaratoni versenye. Soha nem futottam még egyszerre 21 kilométert.
A rajtnál nagyon izgatott vagyok, de nem félek. Tudom, hogy be fogok érni a célba, hisz az útvonal valamennyi fontosabb pontján, a hidakon, a rakparton és Budapest minden olyan nevezetesebb épületénél, amerre csak elhaladok, most a valóságban is ott állnak a barátaim és a családtagjaim.
A táv végén, ahol már a fogytán az erőm, és ahol nagyon elkél a biztatás, ott pedig olyan családok várnak, akiknek a dúlája lehettem.
Az utolsó kilométereket miattuk könnyebb legyűrni. Csodálatos érzés, hogy ma ugyanazt kapom tőlük, amit egykor én adhattam nekik. Jelenlétükkel, szeretetükkel most ők segítenek át a legnehezebb pillanatokon.
A 20. kilométernél a kicsi Ákos vár, a legfiatalabb szurkolóm. Még csak hat hete látta meg a napvilágot, nem tehetem meg hát vele, hogy hiába várakoztatom. Apukája maratoni futó, így a szülei jól tudják, mit élhetek át. A Szépművészeti Múzeum előtti utolsó emelkedőre már az húz fel, hogy közben őket kereshetem a szememmel. Nem nehéz meglátni a családot, lelkesen buzdítanak, ahogy közeledek feléjük. Ákos a hordozókendőből kandikál kifelé.
Az utolsó pár száz méteren a kis Brigi babakocsiból kalimpáló piciny lábai mutatják, húzzak bele! Szülei itallal kínálnak, szólni hozzájuk már nem tudok, de egy széles mosolyra azért persze még van erőm.
A célba fáradtan, de boldogan érkezem. Néhány perc múlva pihegve ülök a fűben, és hálásan gondolok rájuk, akik támogatásukkal legyőzhetővé tették számomra a távolságot, és hozzásegítettek ahhoz, hogy megerősödjön bennem az önmagamba vetett hit.
Dula.lap.hu »
Futás.lap.hu »
Sport.lap.hu »
