Varázsszerek nélkül

Az idei év első napsütéses, igazán enyhe napjainak egyike van. Jókedvűen igyekszem a kórház felé.

Már az utcán összetalálkozom Anikóval, a szülésznővel. Az épület előtti parkolóban megállunk, és várjuk Gyöngyit és Andrást, akik szintén már úton vannak. Beszélgetünk.

„Úgy érzem gyors, könnyű szülés lesz.”- mondom Anikónak.

„Gondolod?” – kérdez vissza bizakodóan, de a szeméből látom, ő egy kicsit óvatosabb lenne az ilyen kijelentésekkel.

Hamarosan begördül az autó és a pár kiszáll. Gyöngyi lassan jön felém a nagy pocakjával. Nyugodt, csendes, nagyon kedves nő, amióta csak ismerem, mindig mosolyog. Most is, pedig már a vajúdás aktív szakaszában jár. A hitem a szülésével kapcsolatban pont ebből táplálkozik.

Nézem, ahogy közeledik, gömbölyű hasát jobbra-balra hintáztatva. Mellette lépdel András a csomagokkal, de jó, hogy itt lehetek velük, annyira megszerettem őket!

Felmegyünk együtt a szülészetre, megtörténik a felvételi CTG és az adminisztráció. Amikor megkapjuk a szülőszobát és magunkra csukhatjuk az ajtót, a vajúdás szinte rögtön, érezhetően lendületet vesz.

„Most mihez kezdjek?” – kérdezi Gyöngyi. Ezen a töprengésen most én mosolygok, de csak ennyivel bíztatom. Szeretném, ha ő maga találná meg a helyét és nem tenne semmit sem irányításra.

Leül a franciaágy szélére, aztán átöltözik, és közben körülnéz. Olyan mint egy cica, aki ellés előtt keresi a helyét. Feláll, visszaül, a táskájából kivesz egy szép kendőt, amelyről elmeséli, hogy a párjától kapta. A kendőnek is keresi a helyét, aztán a legjobb helyre, a pocakjára köti.

Mi Andrással, a szemünkkel követjük őt.

Furcsa, általában, ahogy megérkezek egy párral a szülőszobára, rögtön elő szoktam pakolni én is a szükséges dolgokat: a homeopátiás szereket tartalmazó dobozkát, olajokat, vízforralót, legyezőt, borogatókendőket, miegymást, hogy később már ne kelljen a táskámban kotorászni. Ma meg csak üldögélek nagy nyugodtan, és alig szedek elő valamit. Mintha csak érezném, most nem sok mindenre lesz szükség.

A vajúdás hullámai érezhetően egyre beljebb viszik Gyöngyit. Úgy áll mindkét kezével a bordásfal rúdjába kapaszkodva, mint egy széllovas. A természet erőit a vitorlájába fogva ösztönösen ringatja a csípőjét és hagyja, hogy az egyre nagyobb hullámok magukkal sodorják.

Egyedül vagyunk, teljes háborítatlanságban. András beteszi Gyöngyi egyik kedvenc cd-jét. A borítón egyetlen szó áll: Össztánc…

Gyöngyi fájlalja a derekát, így megmutatom Andrásnak, hogyan masszírozza, én addig muskotályzsályás forró borogatást készítek. A melegnek is, az illatnak is örül. A kontrakciók közti szünetben gyakran rám néz és mosolyog.

A szülésznő néha jön csak be, és hamarosan örömmel állapítja meg, hogy lassan a kitolási szak közeledik. Némi aggodalmat látok azért a szemeiben, hiszen Gyöngyi fogadott orvosa valahol a város másik pontján rendel éppen. Anikó úgy vélte a megérkezésünkkor, hogy órákkal későbbre várható majd csak a szülés időpontja, így még nem értesítette. Csendben, de gyorsan elmegy telefonálni.

Gyöngyi elfárad, az ágyra fekszik. A cd-lejátszóba most Sebestyén Márta: Szerelmeslemez-e kerül. András a párja mellé guggol, fogják egymás kezét. Én a másik oldaláról masszírozom a derekát, és a dallamokba burkolózva azon tűnődök, Gyöngyi vajon hallja-e még az énekek csodaszép üzenetét.
Fel-feltörő kiáltásai hamarosan elmélyülnek, mi összenézünk Anikóval, és a hangjaiból mindketten tudjuk, a kisbaba érkezőben van. A szülésznő újra kimegy, hogy rátelefonáljon az orvosra és megtudja, hogy hol jár. Bárhol is van, én nem hiányolom szegényt, hiszen annyira rendben van itt minden!

Nyugalmamat csak az zavarja meg kissé, amikor a következő kontrakciónál meglátom a jelentősen előboltosuló buroksapkát és a baba fejtetőjét. Jó, jó, hogy az orvos még a péntek délutáni dugóban ül valahol, de azért a szülésznő mégiscsak jó lenne, ha visszaérne!

A kontrakció azonban még tart, én pedig csak egy másodpercig tétovázok, majd kezeimet a feszülő gáttájékra helyezem. Szinte csak egy pillanatig van erre szükség, mert a méhösszehúzódás közben el is múlik. Némi megkönnyebbüléssel konstatálom, hogy a fejecske egy kissé visszább húzódik.

Mosolygok Gyöngyiékre, megígérem, hogy egy pillanat múlva itt vagyok és kimasírozok a folyosóra, erősen bízva abban, hogy Anikó egy karnyújtásnyira lesz tőlem. Így is van, gyorsan jön velem.

Kisvártatva szinte szó szerint beesik az ajtón Gyöngyi orvosa, viszonylag csendesen, de kissé ziláltan. Mivel látja, hogy a szülésznő milyen kiválóan teszi a dolgát, hagyja, hogy Anikó védje az anya gátját, ő maga hozzá sem ér Gyöngyihez. Rám mosolyog, aztán halkan odasúgja nekem, hogy most már mondjam meg, hogy hogyan hatnak a varázsszereim, ez ugyanis a többedik eset, hogy majdnem vagy teljesen lekési a baba érkezését, mert jóval későbbre jósolja a vajúdás végét.

A baba pedig halad kifelé gyönyörűen és feltartóztathatatlanul. Amikor kibújik a teste is, Gyöngyi már nyúl is érte, hogy rögtön magához ölelhesse a kislányát, majd megkönnyebbülten dől hátra a párnára, és arcán valami igazán különleges, eddig sohasem látott mosoly árad szét.

Bernike nem sír, így aztán mindannyian jól hallhatjuk az anya boldog sóhaját: „Hát ez nagyon jó volt!”

Berni, anya kendőjén

Annyira váratlan és ritkán hallott mondat ez közvetlenül a szülés utáni pillanatokban! Mindannyian vele örülünk, és én azóta is hálás vagyok Gyöngyinek azért, hogy mi, akik jelen lehettünk a szülésénél, fontos és felejthetetlen bizonyosságot nyerhettünk arról, hogy a csoda így is meg tud történni.

Varázsszerek nélkül.