Aztán amikor másnap reggel, a ballagás napján bekísértem kislányomat, Esztert az oviba, ki is gördült könnyek formájában az az ünnepi hangulattal és büszkeséggel párosuló szomorúság, ami annak volt köszönhető, hogy a legkisebb gyermekünk is elbúcsúzik az óvodától.
Amíg a boltig elértem, végigpergettem magamban Eszterke kicsi életének fontosabb eseményeit és újra csak hitetlenkedve merengtem azon, hogy biztos-e, hogy több mint hat éve volt, amikor csendesen megérkezett közénk és a karjaimba vehettem.
A melankolikus hangulatból a praktikus teendőim húztak vissza a jelenbe, hiszen alapos körültekintéssel kellett bevásárolnom, méghozzá nem csak az aznapi vacsorára, ahová mind a négy nagyszülőt is meghívtuk, hanem a vasárnap délutáni kerti gyerekzsúrra is. Eszternek pont vasárnapra esett a névnapja, így ekkorra szervezte élete első buliját.
A nagy készülődésben egyre növekvő izgalommal vártam Katiék hívását, akik azzal a kéréssel tiszteltek meg, hogy legyek a kísérőjük második gyermekük megszületésénél.
Bizony nehéz helyzet egy dúla életében az, amikor egy családi ünnep és egy szülés várható időpontja ennyire közel esik egymáshoz. Katinak már korábban felajánlottam azt, hogy ha a két esemény egy időben történne, akkor egy általa is ismert és elfogadott másik dúla helyettesíthet engem, de ezzel a lehetőséggel nem kívánt élni, ugyanakkor mély megértéssel fogadta, hogy Eszternek is, nekem is nagyon fontos, hogy láthassam, amint elbúcsúzik az óvodától. Kedvesen nyugtatgatott, hogy ne izguljak, nem fog a ballagás óráiban szülni, bár ekkor már túl volt a kiírás napján.
Azért délelőtt felhívtam és érdeklődtem a hogyléte felől. Minden rendben volt, így átadhattam magam az ünnep örömének. Aranyosak és szépek voltak a nagycsoportos gyerekek, de azért a verset természetesen a mi kislányunk mondta a legszebben. J
Este a vacsora után még sokáig beszélgetett a családunk az asztalnál.
Szombaton reggel, amikor megszólalt a telefonom, vidáman ugrottam ki az ágyból, mert tudtam, hogy Kati nevét fogom látni a kijelzőn.
Arról számolt be, hogy rendszeres, de még nem túl sűrűn jelentkező méhösszehúzódásai vannak. Nem akart korán a kórházba menni, azt mondta, nagyon jó még otthon lennie, így abban maradtunk, hogy telefonon tartjuk a kapcsolatot, hív, ha bármi változást érez, vagy ha szüksége lenne rám.
Gyorsan nekiálltam a másnapi névnapi zsúr előkészületeinek. Süteményeket sütöttem, házi bodzalevet készítettem és összeállítottam a vetélkedő feladatait, az azokhoz szükséges eszközöket és a tombolanyereményeket.
Közben vártam a híreket. Kati néha felhívott és elmondta, hogy a kontrakciók nem álltak le, de nem is sűrűsödtek jelentősen. Úgy gondoltam, hogy talán ha majd lefekteti este a kisfiát, akkor fog megindulni a kisbaba nagyobb lendülettel.
És az éj leszállt.
A férjem másnap korán reggel indult külföldre, így elbúcsúztunk egymástól. A nagylányok izgatottan kérdezték, hogy mi lesz, ha éjjel megyek el a kórházba és nem érek haza a buli kezdetére. Nagyon segítőkészek a gyerekeim, de azért azt nem tartottuk túl szerencsésnek, hogy 10 -12 kicsi felnőtt felügyelete nélkül töltse a délutánt. Megbeszéltük, hogy megpróbálom majd rövid sms-ben értesíteni őket a kórházból, hogy halasszuk-e el a gyerekzsúrt vagy esetleg hazaérek.
Lefeküdtem, de elaludni nem tudtam. Ilyenkor már olyan készültségi állapotban vagyok, ami legfeljebb csak felszínes szunyókálást enged. A gondolataim a párnál és a születendő babánál járnak.
A sötét szobában pihenve most Kati történetén gondolkodtam. Az első szülésén, ami császármetszéssel végződött, és a mostani várandósságának eseményein. A beszélgetéseinken, amelyekre elkísérte a férje, Ádám is, az orvosa válaszain, amikor a szülési terv egyeztetése zajlott, és azon az anyák körében nem túl népszerű szabályon, hogy ebben a kórházban nem lehet szülésznőt választani.
Fohászkodtam magamban azért, hogy a bizonytalan körülmények jól álljanak össze, hogy a jelenlévők mindannyian bízzanak abban, amiben a szülők és én, hogy a kis Boldizsár hüvelyi úton is meg tud születni és azért, hogy én is a lehető legjobb módon tudjam majd a családot segíteni.
Fél kettőkor szólalt meg újra a telefonom. Még Katival beszéltem meg, hogy lassan indulhatunk, mert a kontrakciók már jó erősek és sűrűek, de a továbbiakat már Ádámmal egyeztettük. Annak mindig örülök, amikor az anyának már nincs kedve velem beszélgetni, hiszen ez azt jelenti, hogy aktívan vajúdik.
Gyorsan autóba ültem. A város meglepően nyüzsgő volt ezen a késői-korai órán. Enyhe, nyárias szombat éjszaka volt, áramlottak ki a Margitszigetről a fiatalok, a Körúton vidám társaságok várták az éjjeli buszjáratokat, a taxisok pedig utasokat remélve tétován rótták a köröket a járdák mentén. Valamelyik rádiócsatornán a magyar dalok éjszakája szólt. Dúdolgatva vezettem a kórházig.
Talán fél négy is elmúlt már, mire berendezkedhettünk a szülőszobában, és a felvételi procedúra során lelassult kontrakciók újra rendszeressé váltak.
Különös időtlenségbe burkolt a vajúdás hangulata. A szülésznő kérte, hogy figyeljem, hány percenként jönnek az összehúzódások, igyekeztem ennek a kérésnek eleget tenni. Számomra a szülőszobai órákon általában csak percmutató van, az órákat jelző kismutató a vajúdás idején a semmibe foszlik, csak a kisbaba kibújásának pillanatában válik újra láthatóvá. Az ablaktalan, zsilipes ajtóval záródó szülőszobában egyébként is teljesen eltűnt a külvilág.
Nem tudom, hányszor ment körbe a nagymutató. Nem ez volt a fontos, hanem az, hogy a méhszáj tágulni kezdjen. A császármetszés utáni hüvelyi szülésnek egyik fontos feltétele ugyanis, hogy a tágulásnak mindenféle külső beavatkozás és gyorsítás nélkül kell megtörténnie. A baba fekvése eleinte nem segítette annyira ezt a folyamatot, meg kellett hát találni azt a vajúdási pozíciót, amelyik a babának is, az anyának is kedvező és a méhszájra is jól hat.
Nagy öröm volt, amikor az egyik vizsgálat után kiderült, hogy jó úton haladunk!
A hír hallatán felkerekedtünk, és kimentünk a folyosóra sétálni. Csodálkozva láttuk, hogy odakinn már süt a nap, reggel van.
Kati és Ádám az ablakmélyedésbe húzódott. Összebújtak. Kicsit távolabb az előtérben lévő székek egyikére ültem és onnan figyeltem őket. Kati sírni kezdett, egyre jobban csorogtak az arcán az öröm, a fájdalom, a fáradtság és a remény könnyei. Ádám ölelte és szerette őt. Nagyon és nagyon jól. Csendesen, megértően, nem csitítva a Katit egyre jobban rázó zokogást.
Sokat meséltem nekik a sírás segítő erejéről, így nem érte egyiküket sem váratlanul az érzelmek áradása, tudták, hogy ez mennyit segít az elengedésben. Örültem,
hogy a szülésznő is megértette ezt, mielőtt odament volna hozzájuk vigaszt nyújtani.
Valamikor később, a délelőtt folyamán a telefonom sms-eket jelző halk berregése arra hívta fel a figyelmemet, hogy a gyerekek kíváncsian várják otthon, hogy mi a helyzet.
Egy alkalmas pillanatban jeleztem a szülőknek, hogy néhány percre ki szeretnék menni. A mosdóból hazatelefonálva gyors kupaktanácsot tartottunk, bár a vajúdásnak abban a szakaszában még megjósolhatatlan volt, hogy mikor érkezik meg a kisbaba.
Valamiért mégis úgy éreztem, hogy el lehet készíteni a szendvicseket és a lufikat is fel lehet fújni, lesz itt még ünneplés ma.
A telefonomat letéve vettem észre egy másik sms-t is. Egy velem szült anya – aki értesült arról, hogy éppen a kórházban vagyok – felajánlotta, hogy a férjével és a kislányukkal kijönnek hozzánk, mindenben segítenek, és ha nem érnék haza, a bulit is levezénylik. Nagy melegség öntötte el a szívemet.
Teljes figyelemmel tudtam hát e néhány perc elteltével újra a párral lenni, és ez mély megnyugvással töltött el.
A folyamat pedig gyönyörűen haladt. Kati teste Ádám karjaiban ringott a méhösszehúzódások hullámainak ritmusában, és ebben a szerelmes összefonódásban hajóztak el egészen addig, míg érkező babájuk feje előtt ki nem tárult a kapu.
Megható volt látni, hogy Kati úgy élte meg ezt a kinyílást, mint valami varázslatot. Hihetetlen volt számára, hogy kisfia érkezése most az ő munkájának és a teste bölcsességének eredménye.
A születés pillanataiban három örökre megmaradó képrészlet rögzült az emlékeimben róluk: a baba kigördülő fejecskéje, Kati szorító keze és Ádám rengeteg érzelemről árulkodó szemei.
És ekkor a nagymutató is újra láthatóvá vált. Az óra 11.34 -et mutatott, mikor Kati magához ölelte a kisfiát.
Boldog voltam, mert tudtam, hogy ennek a szülésnek az emléke túlmutat a jelen pillanatán és katarzisán. Gyógyítja az előző emlékét, és még sok minden másra is hatni fog.
És hálás, hogy a vajúdás végéig mindkét műszakban dolgozó szülésznő és Kati orvosa is nagyon elfogadó volt a párral és velem, és ami legalább ilyen fontos, hittek abban, hogy nem lehetetlen császármetszés után hüvelyi úton szülni.
Boldizsár az apukájával ismerkedett csendesen míg Katit ellátták, aztán lassan minden és mindenki elcsitult a szülőszobában.
A kisbaba boldogan és mohón szopizott édesanyja mellén. Csendben összepakoltam, hogy végre hármasban lehessenek. Én nekik örültem, ők pedig tiszta szívből tudtak annak is, hogy időben hazaérhetek.
Otthon feldíszített kert, terített asztal és meleg ebéd várt. Ahogy beléptem az ajtón, felkaptam a kis névnapos Eszterkémet és jól megpuszilgattam. Akkor éreztem át igazán, hogy neki milyen nehéz lett volna, ha nem lehetek vele az ünnepén.
A nagylányaim mindent előkészítettek, így még egy zuhanyozásra is volt időm, amíg az első vendégek megérkeztek. A buli felhőtlen boldogságban zajlott, amit még az is tetézett, hogy eljött az a család is, akiknek másfél évvel ezelőtt segítettem gyermekük születésénél.
Gyönyörű és mozgalmas hétvége volt.
Mint a kirakós játékban a puzzle darabkái, olyan tökéletesen illeszkedett be a két családi ünnep közé a harmadik, Boldizsár érkezése.
