Amióta kiderült, hogy babát várok, érdekes jelenségekre lettem figyelmes. Biztos, hogy ezt mindegyik kismama átéli, és feltűnik neki az emberek változása, ezekre esetleg nem árt lélekben előre felkészülni. Szóval, ez a kismamaság egy igazi varázslat, egészen különösen hat a közvetlen környezetünkre. Az alap hozzáállás az, hogy szinte mindenki örül nekünk vagy velünk (legalábbis úgy tesz) – ez talán természetes is, bár volt olyan ismerősöm is, akit látszólag pont hidegen hagyott a dolog, amit tökéletesen megértettem.
Ami viszont nagyon is feltűnő, az az, hogy minden egyes ember, legyen az nő, de még a férfi ismerősök is, úgy érzik, hogy meg kell osztaniuk velünk, friss várandósokkal minden egyes, ezzel az időszakkal kapcsolatos – nagyrészt negatív (sok esetben már-már horrorfilmbe illő), vagy éppen teljesen használhatatlan – tapasztalatukat. És nem csak azok, akiket ténylegesen megkérdezel erről-arról…
| Ha követni szeretnéd Mariann pocakprojektjét, vele örülnél, sírnál, és jól megbeszélnéd követőivel a történéseket, akkor itt, a rendszeresen frissülő exkluzív kismamanaplójában megteheted! |
Így tudtam meg például, hogy ha a Vízöntő vagy akár a Bak jegyében születik a gyerek, az is nagyon jó lesz, mert mindkettő „nagyon jó jegy”. Vagy a legáltalánosabb téma a várandósságunk elején: ki mennyit hízott, és micsoda nehézségek árán sikerült utána leadnia a fölös kilókat. Az a baj, hogy legtöbbször olyan – kifejezetten vékony – nőkkel vagyok kénytelen beszélgetni erről, akik 8-10 kilót híztak összesen, és mindegyik vékonyabban jött ki a kórházból szülés után, mint amilyen a terhessége előtt volt. Aztán kedvesen megkérdik, én hol tartok? Hááát…, de gyűlölöm ezt a gonosz kérdéskört!
Aztán meg jönnek a jó tanácsokkal, hogy az nem igaz, hogy kettő helyett kell enned – tudom! lyenkor közel állok hozzá, hogy a hajamat tépjem (vagy gondolatban az övét), én ugyanis most tartok 9 kilónál, és érzem, hogy nem itt fogok megállni… De inkább csak mosolygok, és igyekszem másra terelni a témát.
Aztán ami végképp felfoghatatlan számomra, hogy egyesek a szülés sokkolóan naturalisztikus leírásával szeretnek „szórakoztatni”: mennyire elmondhatatlanul fájt, minimum 18–48 órákat vajúdtak, de aki végül császárral volt kénytelen szülni, annak tutira elszúrták az epidurális érzéstelenítést, így rettentő fájdalmakat kellett átélnie már a műtét alatt is, aztán pedig napokon át, a beavatkozás után. Ilyenkor én már rendszerint kapaszkodom valamibe, nehogy elájuljak.
Ezután szokták azt részletezni, hogy mennyire nehezen indult meg a tejük, és hogy milyen fájdalmas, amikor aztán mégis majd’ szétdurran a mellük; hogy mennyien nyomkodták a cicijüket, és hogy ez milyen kellemetlen, meg hogy a mellszívó enyhén szólva is meglehetősen bizarr élményt nyújt. De ijesztően sokan vannak olyanok is, akikkel nem foglalkoztak a kórházban, és elanyátlanodva, összezuhanva, már-már depressziósan várták, hogy valaki segítsen rajtuk végre.
Ami viszont tényleg felfoghatatlan számomra, az az, hogy a születendő gyerekünk nevére vonatkozó ötleteket mindenki úgy érzi, hogy meg kell kritizálnia, és köteles elmondani a véleményét az egyes ötletekről, pedig senki (mi legalábbis biztosan) nem kérte erre! Pedig eleve ők kérdezik meg a névvariációkat.
Legutóbb szegény barátnőim érdeklődtek, amikor közöltem velük, hogy akkor vagyok hajlandó elmondani az ötleteinket, ha néma csendben, átszellemült, helyeslő mosollyal az arcukon hallgatják végig őket. Mindhiába, ők sem tudták megállni, hogy ne fejezzék ki nemtetszésüket egyik-másik névötletnél. Aztán egyik kedves ismerősünk is érdeklődött, neki a férjem, Gyuri sorolta fel a variációinkat, köztük már a véglegesnek szánt Kornélt is. Mire közölte az illető, hogy na, ne szórakozzunk vele – erre üzentem neki, hogy ne aggódjon, már az ő nevét is fontolgatjuk…
Végül egy egyébként kedves idegen időnként szembejön a munkahelyem folyosóján, és üvöltve üdvözöl: na, hogy vagytok, kismama?-felkiáltással. A legutóbb, miután kitudódott, milyen neveket találtunk a kisfiúnk számára, közölte, hogy ő a Mátéra és a Kristófra szavaz. Úgyhogy akkor húzzak be egy-egy strigulát ezek mellé – mindezt a folyosón elsuhanva egymás mellett. Így hát utánakiáltottam, hogy sajnos nem szavazás fogja eldönteni, hogy mi lesz a gyerekünk neve.
| Ha követni szeretnéd Mariann pocakprojektjét, vele örülnél, sírnál, és jól megbeszélnéd követőivel a történéseket, akkor itt, a rendszeresen frissülő exkluzív kismamanaplójában megteheted! |
Pár nappal később ismét úgy gondolhatta, meg kell győznie: a többi név alkalmatlan arra, hogy valaki élete végéig viselje. Így ezúttal egy irodából üvöltötte oda nekem: hogy van Máté Kristóf? Mire visszakiabáltam, hogy Aladár Gordon Hugó Szilveszter remekül érzi magát, köszönjük szépen! Hatalmas kacagás harsant fel körülöttünk, csak az a baj, hogy én ezen ott nem tudtam nevetni, hanem inkább erőszaktételként éltem meg az efféle kedvesnek szánt, ámde kissé tolakodó közeledést.
Ami viszont tényleg a varázslat jó részéhez tartozik, az a felénk áramló szeretet, és a szemekből áradó öröm mérhető emelkedése. Elképesztő, mintha biztonságosabb lenne most a világ, mert a fent említettek mellett óvnak, vigyáznak ránk, érdeklődnek, és sokkal inkább kifejezik a szeretetüket az emberek. Csodálatos, komolyan mondom! A fentiek pedig mostanra inkább szórakoztatnak, mint bosszantanak, mert veszek egy-két nagy levegőt, jó lassan kifújom, és megyek tovább… Úgyhogy hajrá, várom a tapasztalatokat, mert biztos tanulok is belőlük valamit, de könyörgöm, azzal már senki ne frusztráljon, hogy 8 kilót hízott összesen!
A pocakos kalandoknak még nincs vége, még csak most jönnek a képbe a nagyszülők…
