Két évvel ezelőtt, amikor a fiam az ovit kezdte, azt hittem, hogy a beszoktatást egy életre letudtuk. Akkor én már annyira vártam az ovit, hogy ez a gyerekre is ráragadt. Nem maradtam ott vele, egyszerűen elvittem és mentem a dolgomra. Felszabadultan. Tavaly vettem észre először, hogy nem minden szülő és gyerek számára megy olyan zökkenőmentesen, mint nekünk.
Láttam, ahogy az egyik kislány zokog az anyukája karjaiban, sír az anyuka is, majd az óvónő határozott kérésére elmegy. Mire mi lecseréltük a cipőt, a kislány könnyei felszáradtak és már nevetett valamin. Amikor kiléptem, az anyukája ott ült a lépcsőn összetörve. Hiába mondtam neki, hogy már nevet a lánya, láttam és éreztem az elkeseredését.
Tavaly év elején már nem az ovi újdonsága kötötte le a fiam figyelmét, hanem az új gyerekek. És látta a sírást, a könyörgést. Megpróbálkozott ő is vele, de nem sikerült elég hitelesre, így amikor én elnevettem magam, ő is nevetett. Innentől nem volt gond, de azért azt kérte – és mindig azt kéri –, hogy korán menjek érte.
De miért is lenne egyszerű az élet? Idén új ovi. Új épület, új gyerekek és új játékok. Megint be kell szoktatni őt, tehát mégsem tudtuk le teljesen egy körben a beszoktatást. Arra gondoltam, nekem is csak jót tesz, ha végiggondolom az eddigi tapasztalatokat, és remélhetőleg segíteni is tudok vele egy kicsit most a beszoktatás elején.
Új kaland: Kétéves kor után egy gyerek már vágyja a többi gyerek társaságát, hároméves kor után pedig éhezi. Persze, jó apuval és anyuval játszani, velük lenni, de izgalmasabb a játszótéren, a játszóházban, gyerekek között. Az óvoda ugyanilyen jó kaland: egész nap együtt lehet játszani más gyerekekkel – autóversenyezni, rajzolni, babázni –, rengeteg az új játék és az óvó nénik sokat mesélnek. Ez gyerekszemmel jó üzletnek tűnik, főleg ha a szülő erősíti az ovi jó oldalát.
Bizalom: Minden szülő úgy érzi, hogy csak ő ismeri a gyerekét, csak ő tudja, hogy mi jó neki, hogyan kell nevelni, és nélküle szárnyaszegett a kicsi. Tény, hogy a szülői szeretet nem pótolható – az óvoda nem is erről szól –, de a gyerekek közel sem olyan elveszettek, mint néha gondoljuk. Ők ugyanúgy járják a saját útjukat, mint régen mi, szülők, amikor még gyerekek voltunk, és minden tapasztalat, új helyzet erősíti, neveli őket. Apró lépések az önálló élet felé. A szülőnek bíznia kell a gyerekében és önmagában is, hogy annyit pakol a gyerek „tarisznyájába”, amivel boldogul. Az oviban kicsiben történik meg az, ami majd eljön akkor, amikor elköltözik otthonról: a szülő útjára bocsátja gyermekét. Nehéz és félelmetes feladat, de ez az első pillanattól benne van a pakliban. Tudomásul kell venni. Ráadásul a szülőnek bízni kell az óvónőben is. A szülő távolról nem irányíthatja az óvónőt, a csoportot és a gyerekét, bíznia kell az óvónő szakmai ismereteiben, amik alapján segíti a gyerek fejlődését, szocializációját és beilleszkedését a csoportba.
Együttműködés: Az óvoda és a szülő nem lehet ellenség. Az óvónő nem rombolhatja a szülő tekintélyét, és a szülő sem rombolhatja az óvoda és az óvónők tekintélyét. Az együttműködés az első pillanattól létszükséglet.
Felkészülés: Mielőtt óvodás lesz a gyerek, fel kell készíteni arra, hogy megváltozik a napi rutin, új helyzetbe fog kerülni. Nem csak arról kell beszélni, hogy új barátokat szerezhet, új játékokkal játszhat, hanem arra is, hogy az oviban fog enni és aludni is, és akkor nem lesz ott se anya, se apa, de ha felébredt és kicsit játszott, akkor megyünk érte – célszerű megmondani, hogy ki fog érte menni –, és utána megyünk haza. A gyerekeknek azt is el lehet mondani, hogy azért kell oviba járniuk, mert már nagyok, és nekik most ez a munkájuk, ahogy anya és apa is megy dolgozni.
Sír a gyerek: Bármilyen jól is készítettük fel a gyerekünket az ovira, az új környezetet, az új helyzetet traumaként élik meg a gyerekek. A sírás a szülőnek rossz, a gyereknek viszont jó. Segít feldolgozni a traumát. A könnyekkel együtt a feszültség is kijön. Tulajdonképpen a sírás gyógyít. 3-5 hét alatt azonban beszokik a gyerek, és a sírás elmarad. A reggeli sírás a beszoktatás velejárója, az óvónők felkészülnek rá, tudják kezelni, és megvannak a módszereik, hogy eltereljék a gyerek figyelmét.
Meddig sír a gyerek: Szinte hihetetlen, de amíg az anya ott áll az ajtóban, ölelgeti a gyerekét és arra vár, hogy a gyerek abbahagyja a sírást, a gyerek a lehető legritkább esetben nyugszik meg, és mindennek az a vége, hogy már az anya könnye is kicsordul és már ketten sírnak.
Sok családban úgy oldják meg ezt a problémát, hogy az apa viszi az oviba a gyereket, és akkor nincs sírás. Az anyának rossz úgy elmenni, hogy egy síró gyereket hagy az oviban, de aki már látta, hogy mi történik ilyen esetben, nem kételkedik, hogy az anyának tényleg mennie kell, nincs értelme húzni a búcsúzást. Amikor az anya elment, az óvónők elterelik a gyerek figyelmét és 2-3 perc múlva már a könnyeknek semmi nyoma. A gyerekek tényleg ügyesek, hinni kell bennük.
Ha úgy látjuk viszont otthon, hogy a beszoktatás és megváltozott helyzet nagyon megviseli a kicsit, érdemes megpróbálni egy kicsit még fokozatosabbra venni a tempót, amennyiben lehetséges.
Meddig maradjak: A szülő jelenléte biztonságot ad, de egy olyan mankó, amelyet nem érdemes hosszan vinni. Vannak gyerekek, akiknek elég annyi, hogy a szüleikkel végigjárják és felfedezik az ovit, és vannak gyerekek, akik igénylik, hogy az első pár nap még látótávolságban tudják az anyukájukat. Ilyenkor a fokozatosság elvét érdemes követni. Az első nap ott van az anyuka egész nap, második nap reggel ott marad, de napközben elmegy, majd visszajön, majd végül reggel együtt jönnek, és utána a gyerek megy a csoportba, az anyuka pedig a dolgára. A fokozat lépéseit a gyerekkel is meg lehet osztani, sőt meg kell osztani, mert minél többet tudnak arról, mi történik velük, annál magabiztosabbak. Természetesen sok-sok pozitív megerősítés kell a gyereknek, hogy tudja, ő maga képes megoldani a rá váró feladatokat, nem elveszett az óvodában, nem hagyták el örökre, hanem érte fognak menni.
Sír az anya: Szülőként nem célszerű az érzelmi képmutatás, azonban az óvodai beszoktatás nem az a terep, ahol az anyák sírhatnak. Ha az elszakadás a szülőnek nehezebb, akkor a szorongást és a bánatot a gyerek is átveszi. Sírni lehet, miután otthagytuk a gyereket a csoportban és beültünk az autóba, vagy éppen hazafelé sétálunk. A könnyekkel együtt a feszültség is kijön, és könnyebb feldolgozni, hogy a gyerekünk egyre nagyobb és önállóbb.
Nem sír a gyerek: A könnyek fájdalmasak, a sírás elmaradása viszont figyelmeztető jel az óvónőknek. Néhány gyerek sírás nélkül beszokik – főleg, akik sokat voltak korábban a nagyinál vagy már jártak bölcsibe –, és lelkesen vetik bele magukat az új kalandba, de a nem sírós gyerekeknél sokszor később jön ki a feszültség. Őket általában jól felkészítették – legalábbis elméletileg –, de a végén arra döbben rá a gyerek, hogy otthagyták. Ők napközben is sírdogálnak és az egész csoport beszoktatását befolyásolják. Szülőként az a feladat, hogy az óvónőkkel együttműködve erősítsük a gyerek biztonságérzetét, és lehetőleg elsőként – az ovi házirendje szerinti időben – menjünk érte délután. Ezeknek a kicsiknek nagyon rossz érzés, ha az egész ovi hazament már, de ők még ott vannak és egyre magányosabbak.
Nincs megfutamodás: A beszoktatás során felmerül, hogy a gyerek könyörög azért, hogy csak ma ne kelljen oviba menni. Nagy a kísértés, de nem szabad engedni neki. A tapasztalat azt mutatja, hogy a legtöbb gyerek három hét alatt beszokik. Ha félidőben feladja, sokkal nehezebb lesz neki és sokkal tovább tart, ráadásul minden hétvége némi visszaesést hoz, mert két nap otthonlét után megint ovi. De beáll a ritmus, és nem lesz gond.
Fontos megjegyezni viszont, hogy vannak gyerekek, akiknek túl nagy stresszt jelent az óvoda. Egyes gyerekek lehet, hogy nem bírják a napjainkra jellemző nagy létszámú csoportokat. Sok esetben ez egyszerűen alkati kérdés. Ha azt látjuk, hogy a gyerek hosszú távon is nagyon rosszul érzi magát, érdemes alternatív megoldásokon gondolkodni. (Kisebb létszámú csoportot, esetleg családi napközit keresni.)
Minden év eleje: Év elején nemcsak az új ovisoknak kell beszokni, hanem a nagyobbaknak is vissza kell találniuk az oviba járáshoz. Az ő beszoktatásukra is figyelni kell. Fel kell készíteni őket, hogy itt az ősz, ismét kezdődik az ovi, korán kell kelni, de ott lesznek a barátai stb. A felkészülés részeként meg lehet tervezni az ovis napokon a reggelit, együtt kiválasztani az ovis fogkefét és váltócipőt, és ha azt kéri, hogy korán menjünk érte, akkor legalább az első két hétben próbáljuk megoldani. A gyerek várni fogja, hogy mikor jönnek érte, és a biztonságérzetét növelhetjük azzal, ha nem azt mondjuk neki, hogy fél négyre megyünk érte, hanem azt, hogy ebédeltek, utána szieszta, uzsonna, pici játék, és már ott is vagyok.
Vegyes csoport: Ha különböző korosztályok kerülnek egy csoportba, akkor sok szülő félelme, hogy az ő ötévese a hároméves szintre butul. Ez botorság. Az előfordulhat, hogy ellesi: ha a kicsi sír, nagyon sír, akkor az anyukája sokáig ott van, és megpróbálkozik ezzel az érdekérvényesítéssel, de ezt könnyű leszerelni. A nagyobbak úgy tudják megtalálni a helyüket a kicsik között – bár az óvónők külön foglalkoznak a korosztályokkal –, ha erősítjük bennük, hogy ők nagyok, nekik kell megmutatni az óvodai szabályokat a kicsiknek, és milyen jó, hogy ők már ennyi mindent tudnak, nem kell nekik megtanulni, több idő van játszani, mesélni. A kicsik pedig természetes módon utánozzák a nagyokat, gyorsabban fejlődnek, illeszkednek be az óvodai életbe.
Óvodai szabályok: Minden szülőnek be kell látnia, hogy nemcsak az ő gyereke jár az oviba, és bár otthon a családban a gyerek körül foroghat a világ, az oviban nem fog. A gyerekek egy csoport tagjai, és mindenkire ugyanazok a szabályok vonatkoznak. Ezek a szabályok megkönnyítik a gyerekek életét és segítik a szocializációs folyamatokat. Az óvodai szabályok a szülők lehetőségeiről, kötelezettségeiről és jogairól is szólnak, segítik a szülő és az óvónő együttműködését.
Itt a szeptember, nincs mese, a gyerekeknek oviba kell járniuk és hogy ez mennyire fájdalmas számukra, a szüleik hozzáállásától és viselkedésétől függ. A gyerek, a szülő és az ovi hármasa akkor tud hatékony lenni, ha képesek együttműködni, bíznak egymásban és teret engednek egymásnak – ez igaz a beszoktatásnál és a következő hónapokban is –, és ha ez megvalósul, akkor tényleg kaland lesz az ovi, nem pedig kínszenvedés.
Ha viszont azt látjuk, hogy gyermekünk a beszoktatási időszak után is láthatóan szorong, szenved és ezeknek jeleit mutatja (például nem múló éjszakai bepisilés, visszaesés a szobatisztaságban, esetleg dadogás, vagy bármi szokatlan, ami nagyban eltér a gyermek korábbi viselkedésétől), próbáljuk meg kideríteni az okát – lehet, hogy az egyik óvónővel valóban nem jönnek ki egymással, vagy a csoportban van olyan kis gyerek, akivel folyamatos konfliktusa van –, konzultáljunk szakemberrel, és keressünk megoldásokat. Megesik, hogy egy csoportváltás, szélsőséges esetben óvodaváltás fogja megoldani a helyzetet.
