Anya a BKV-n: Fogaim között a kismotor

Miután az életünk minden területén igyekszem környezettudatosan élni, a legnagyobb önmarcangolást az okozza nekem, hogy még nem tudtam teljesen letenni az autót. Megpróbálom szigorú szabályok közé szorítani magam, de a budapesti tömegközlekedés nem könnyíti meg a dolgomat. Ha a közvetlen környékünkön intézem az intéznivalókat, akkor semmiképp nem ülök kocsiba. Ha cipelni kell, inkább viszem a gurikocsimat, vagy ha béna vagyok és elfelejtem, akkor cipelek hősiesen. Biciklire pedig azóta nem szállok, amióta egy hobbidzsip elütött a bicikliúton, s mint később kiderült, akkor már várandós is voltam a kislányommal, csak ezt még nem tudtam aznap reggel, amikor bringára pattantam. De a lényegen nem sokat változtat, semmilyen esetben nem kellene, hogy elcsapjanak a bicikliúton.

Sok dolgot kell mérlegelni

Ha messzebbre kell mennem, akkor is rengeteg szempont alapján mérlegelek. Van, ahova egyszerűen rossz a tömegközlekedés (például a saját munkahelyem), van, ahova pedig isteni, gondolkodnom sem kell nagyon. De ha gyerekkel vagyok nem sétatávon, milliószor meggondolom, hogy elinduljak-e tömegközlekedéssel, ugyanis nem egy maradandóan kemény élmény ért minket az elmúlt pár évben.
Pedig állíthatom, keményvonalas vagyok, gimi alatt napi három órát utaztam oda-vissza, kőbánya–kispesti átszállással, szóval nehéz nekem újat mutatni.

Az első élményem az volt, amikor egy órát dekkoltam még a nem annyira fitt, szülés utáni időszakban a villamosmegállóban, ugyanis senki, de senki egy pillanatra sem állt meg, hogy segítsen feltenni a gyerekkel együtt nagyságrendileg 16 kilós babakocsit. Figyelembe véve azt a tényt, hogy a gyerek télen, hidegrekordban született, ez semennyire nem volt vicces. Igen, ilyenkor szokták a bezzegelők megjegyezni, hogy hát szólni kell! Szóltam volna, komolyan nem vagyok nyúl, de elrohantak mellettem. Kimondottan erőszakosnak kellett végül lennem, hogy végül segítsen valaki.

Hétköznapi rodeó

A következő remek élményem az volt, amikor egyszer gondoltunk egy hatalmasat, mertünk nagyot álmodni, hogy akkor mi bebuszozunk a városba, úriasan együtt ebédelni a gyermek apjával a tavaszi napsütésben. Azt a rodeót, amit a buszvezető villantott! Külkerületből indultunk, tehát a vezetőnek jócskán volt alkalma bravúroskodni. Örülök, hogy a gyerekkocsit fogva végig bírtam állni az utat elesés nélkül, és a gyerek sem repült ki az üléséből… Bugyiig leizzadtam, mire végre leszállhattunk.

Kismotor a fogaim között

De az „i”-re a pontot az tette fel, amikor egyszer egy klasszikus, havi nagybevásárlós drogériakörből mentünk haza az akkor már szelíd kismotoros, kábé 2,5 éves kiskorúval. Elfáradt már szegény a nagy túrában, ezért gondoltam, felugrunk pár megálló erejéig a villamosra. Gurikocsi megtömve, kistestű totyogó imbolyog mellettem, kismotor. Ez amúgy egy kisgyerekes anyuka normál alapfelszerelése.

Felszálltunk a villamosra, minden hely foglalt volt, de állni senki nem állt, csak mi. Próbáltam kapaszkodni és a térdemmel tartani a gyereket, és nem viccelek, a fogammal pedig a kismotort. Miután rögtön indult, nem volt időm sem szólni senkinek, hogy esetleg adná át a helyét, mert folyamatosan a kicsire kellett figyelnem, hogy nehogy elessen, plusz beszélni sem nagyon tudtam, mert valamit tényleg már a számmal kellett tartanom. Kínomban már röhögtem, de miután ennyi mindent kellett egyszerre koordinálnom, arra már tényleg nem volt fókuszom, hogy érdekérvényesítésben kicsit jobb legyek.

Szerencsére a következő megállónál már szálltunk is le, de előtte még egy álmatag egyetemista – aki amúgy is épp leszállt – még úgy csinált, mintha át szeretné adni a helyét.

Egy szó mint száz, nagyon nem szeretek ebben a városban kisgyerekkel tömegközlekedni, mert egyszerűen nem érzem magam biztonságban, úgyhogy ha a kislányommal indulok útnak, százszor meggondolom, hogy mondjuk buszra kapjak-e csúcsidőben. Pedig alapjáraton imádja, hiszen a villamos, a metró, a sok sín hatalmas kaland az ilyen apróságoknak. Feltéve ha megússza ép bőrrel…