Bármennyire is parázunk ettől mi, szülők, eljön az idő, amikor el kell engedni a gyereket ide-oda. Kezdődik azzal, amikor először megy el a közeli boltba (és nem veszi észre, hogy lábujjhegyen settenkedünk utána), aztán ahogy egyre nagyobb, egyre több szabadságra vágyik – mi meg persze kontroll alatt szeretnénk tartani, és ebből vannak aztán az ütközések. De egy biztos: határokra minden tinédzsernek szüksége van, nem kivétel ez alól a kimenő sem.
A tinédzser kimaradásával kapcsolatban az egyik legfőbb határ a hazaérkezés időpontjának megjelölése, és ennek betartatása. Ezzel mi, szülők előkészíthetjük azt, hogy megbízható, pontos és összeszedett felnőtt váljon a gyerekből – hiszen legtöbb esetben valamilyen kellemes elfoglaltságot kell abbahagynia azért, hogy a megbeszélt időpontra hazaérjen.
Mi van, ha nem tartja be a megállapodást, és késik?
Ha a fentieket figyelembe véve jelöltük meg a hazatérés időpontját, és nem adtunk ésszerűtlenül rövid időt a gyereknek, mindenképpen legyen következménye a szabályszegésnek – legközelebb nem mehet el oda, ahova akar. Meg kell tanulnia – akkor is, ha ez időnként fájdalmas – hogy a kötelezettségeket teljesítenie kell akkor is, ha nincs hozzá kedve.
Persze, az esetek zömében lesz oka a késésnek. Tegyünk különbséget valós ok és kifogás között. “Nem jött a busz” (ó, ezzel a mondattal hányszor ellógtam a suliból az első órát!), “későn lett vége a filmnek” (hát, ezt előre lehet tudni, hogy meddig tart), “nem akart elindulni, aki hazahozott” (egyszer még elmegy, de rendszeresen… ne nézzél madárnak, fiam), “elfelejtettem megnézni az órám” (így jártál).
Ne legyünk puhányok. Tartsunk ki, legyünk szilárdak és következetesek. Ne engedjünk a manipulálásnak vagy akár az érzelmi zsarolásnak, a fárasztásnak. Ugyanakkor legyünk partnerek a gyerek számára, beszélgessünk vele, és mindig biztosítsuk arról, hogy szeretjük őt. A szeretetet nem kell kiérdemelnie. A bizalmat – na, azt igen.
