Hogy milyen érzés robotnak lenni? Én felnőtt vagyok, már nem tudom biztosan, de te tuti tudod, mert bármikor át tudsz alakulni. Igaz? Egy gyereknek még be sem kell hunynia a szemét, máris robottá változik, és bekerül a robotvilágba, ahol robot a pók, robot a rák, de még a zsiráf is robot.
Na látod, ez az egyetlen dolog, amit egy robot nem tud megcsinálni magától. Egy robot csak akkor tud képzelődni, ha a fantáziát is beleprogramozták. Egy robot mindig azt teszi, amit mondanak neki. Erről ismerszik meg – a gyerek pedig arról, hogy nem mindig teszi azt. Ezért jobb gyereknek lenni, mint robotnak.
Az egyik legügyesebb robotot, akit ismerek, Alfának hívják. Én találtam ki, mivel nekem is van fantáziám – de ahhoz, hogy megtudjam, milyen is igazából, meg kellett várjam, amíg egy Ági nevű rajzolólány lerajzolja nekem. Sőt nemcsak őt, hanem minden mást is, amit kitaláltam: egy egész számítógépes játékot, sok-sok pályával, egy olyan játékot, amiben Alfa a főhős. Most már könyv is van Alfáról, a könyvben van a kitalált számítógépes játék, abból tudom, hogy Alfa hogy néz ki.
Nagyon könnyű, de erős fémből van, csupa rugó és kemény műanyag, nagyon hajlékony és nagyon jól lát. Minden problémát megold, mert bármikor át tudja alakítani a kezét és a lábát, bármilyen környezethez alkalmazkodik.
Az összes régi robot közül őt gyártották elsőnek. Hogy leteszteljék az ügyességét, robotkeresésre programozták be, és ledobták ejtőernyővel egy dzsungelbe. Alfa persze nem ijedős: átvágott a sűrűségen, amíg ki nem ért a tengerpartra. Hajója nem volt, úgyhogy átalakította magát vízi robottá, és alámerült. Minden állatot megvizsgált, akivel találkozott a tengerfenéken, de egyik se volt robot, úgyhogy az első szigeten kimászott a partra, de itt se talált magához hasonló lényt.
Légi robottá alakította magát, és az égen is megnézte – ott se volt. Átszállt a víz fölött, leszállt, keresett tovább. Átvágott egy kísértetkastélyon, nem ijedt meg se póktól, se kísértettől, se denevértől, mert csak egyre gondolt: arra, hogy robotot keres, a saját tükörpárját akarja megtalálni.
Még a föld alá is leereszkedett, de a barlangokban sem volt egyetlen robot sem. A barlangból kibukkanva lecsusszant egy havas domboldalon, és egy városba jutott. Itt már sokféle gép volt, zúgás, burrogás, zakatolás, és Alfa tudta, hogy közeledik már a pillanat, amikor robotokat fog találni. Mindenhová benézett: az irodákba, a múzeumokba, sőt még a padlásokra is – ha nem robot lett volna, biztos ott maradt volna nézelődni, annyi volt a látnivaló.
Őt azonban csak a robotok érdekelték. Még akkor is csak a tükörpárjára gondolt, amikor egy játékgyárba ért. Itt már nagy gépek, automaták dolgoztak, rengeteg játékot látott, de egyik se volt olyan, mint ő. A sok puha maci közt végre talált egy robotkutyát is, és itt már biztos volt benne, hogy közel a cél, és mindjárt lesznek robotok is.
Rájöttél, hogy mi a vége, igaz? Az, hogy Alfa megtalálta a robotpárját, akit annyira keresett. Egy könyvben ennek így kell lennie, és punktum. Ha ugyanis mesét ír az ember, akkor úgy kell a történetet kitalálnia, mintha maga is robot lenne. Mintha beprogramozták volna arra, hogy – na mire is? Arra, hogy minden jó, ha jó a vége.
