Nos, ez az a téma, amiről én soha de soha nem akartam írni. Mert bár van gyerekem, akiket egyéves korukig így tápláltam, de eddig a pillanatig ezt a témát én nem akartam nyilvánosan feszegetni. Azt kell mondjam, a kétszer egy év alatt talán egy kezemen meg tudom számolni azon alkalmakat, amikor kénytelen voltam nyílt terepen így összebújni az éppen érintett babámmal.
Egyszerűen nem volt alkalom és nem is akartam olyan alkalmat, hogy ennél többször erre kelljen kényszerülnöm. Konkrétan marhára nem volt olyan dolgom, ami miatt nekem több mint három órán túl kelljen a babával akárhol olyan helyen lennem, ahol elő kellett volna kapnom a cicit, mert a baba ordított érte. A nagybevásárlásokat olyan áruházakban tettük meg, ahol volt kijelölt és zárható pelenkázó kis székkel, bár azok sem tartottak három óráig. A játszótérre szintén nem mentem ki ilyen hosszú időre, de ha mégis, kifejezetten azt az alapítványi játszóteret választottuk, ahol szintén volt zárható kis szoba.
Nem azért nem kaptam elő a szerintem igencsak intim testrészeimet mások arcában, mert olyan nagyon szégyenlős lennék. Egész egyszerűen nem jött szembe olyan szituáció és élethelyzet, amikor ezt kellett volna tegyem. Úgy oldottam meg a programomat, hogy a baba igényei voltak az elsődleges támpontok. Mindig mondtam: az anyukák a legnagyobb logisztikai menedzserek a föld kerekén.
Azok az anyák, akik azon nyávognak, hogy szerintük teljesen életszerű és tökre természetes dolog mondjuk egy park padján etetni a babát, azt mondják, ez a világ rendje, tényleg halál természetes, és a gyerek csak eszik. Ezt én megértem, a gyerek eszik, okés, nálam ez a téma így nem ment.
Mert annak idején, amikor én etettem a babákat, ez az egész volt a világ legbensőségesebb dolga. Egy igazi csoda. Olyan percek, amikor körülöttünk mindig megszűnt a világ, átkerültünk egy full más idősíkba, mintha felszippantott volna minket a rózsaszín köd, és csak ketten léteztünk volna az univerzumban. Én mindig fekve és a babával összebújva szoptattam. Zömmel be is aludtunk rajta mind a ketten, de ha nem, akkor utána elégedetten és boldogan pislogtunk egymásra. Ezek olyan dolgok voltak, amikre azt mondtam mindig: CSAK az enyém és a babáé. Ott voltunk igazán MI, és nem egy ÉN meg egy Ő. Nem tudom más szóval jellemezni, tényleg a “bensőséges” a legjobb jelző…
És hogy bloggerünk mit gondol konkrétan a selfie-kről? Olvasd el a teljes cikket Petra blogján!
