Rozália fülében még visszhangzott a zúgás-búgás. De úgy vélte, mintha ezen túl is hangokat hallana. Halk, suttogó hangokat.
– Ne lökdösődjetek! Mindenki lépjen vissza egyet!
– Hisz nem kap így levegőt – mondta egy szelíd, barátságos női hang.
– Úgy néz ki, mintha egy királykisasszony lenne – ezt egy fiú tette hozzá.
– Én még sosem láttam errefelé – jelentette ki egy nyávogó hang.
– Úgy gondoljátok, ő az a királylány, akire vártunk? – kérdezte egy kislány reménykedve.
Egy mély férfihang válaszolt:
– Neki kell lennie.
Rozália kinyitotta a szemét.
– Vigyázzatok! Ébredezik.
Közvetlenül Rozália feje fölött, a tengerkék égen úszott az aranysárga Nap. Sugarai elvakították a lányt, csak hunyorogva tudott nézni. Kezeivel selyem finomságú talajt tapintott. Hasonló illata volt, mint kertjükben a fűnek, de valahogy mégis másmilyen. Sokkal zamatosabb. Rozália lassan feltápászkodott, kezeit, hogy szemét a Nap sugaraitól megvédje, a magasba emelte.
– Ne félj! – hallotta a szelíd, barátságos női hangot.
Rozália nem tudta volna maga sem megmondani, miért, de valóban nem félt egy cseppet sem. Az asszony, aki mellette állt és mosolygott, olyan kedvesnek látszott kerek orcájával, nikkelszemüvegével és kontyba font, ősz hajával. Rozáliának valahogyan nagyon ismerősnek tűnt. Akárcsak a fiú és a kislány, a macska és a hosszú állú férfi.
– Hol… hol vagyok? – dadogott Rozália.
– A csodás Meseországban vagy – válaszolt a férfi.
Rozália nem hitt a fülének.
– Meseországban? De hát ez hogy lehet?
– A zenélő órával utaztál hozzánk – magyarázta a macska. – Ez Meseország egyetlen be- és kijárata.
Rozália álmélkodva nézte a zenélő órát. Még mindig nyitott fedéllel tartotta a kezében. Hirtelen visszaemlékezett mindenre. A viharos szélre, és ahogyan az óra magához vonzotta. Rozália végigmérte a nőt, a férfit, a gyerekeket és a macskát. Felfedezte a nő hajában a tollakat. A férfi nem csupán hosszú és hegyes állú volt, de nagyon drága ruhákba is öltözött, amelyek aranyfonálból voltak fonva. A fején pompás királyi korona díszelgett. De milyen szegényesen öltözött a fiú és a kislány! Ruháik lyukasak voltak, cipőt nem is hordtak. A macska pedig hátsó lábait ragyogó csizmákba bújtatta. Elegáns, tollas kalapot viselt, övében fényes kard csillogott. Rozália arcán egy mosoly futott át.
– De hát akkor te Holle anyó, te Rigócsőr király, te Jancsi, te Juliska, te pedig Csizmás Kandúr vagy! – jelentette ki büszkén.
– Így van – mondta Holle anyó. – És mindannyian boldogok vagyunk, hogy végre megérkeztél, hogy megválts minket! Pontosan úgy, ahogy a jóslat mondja!
Rozália zavartan pislogott.
– Mindjárt mutatjuk is neked az utat. Azután majd elintézheted a gonosz boszorkát, és egész Meseország megint olyan elégedett és boldog lesz, mint volt – örvendezett Jancsi.
Alexandra Fischer-Hunold: Rozália királykisasszony és a titkos recept.
Fordította: Mesés Péter
Illusztrálta: Julia Ginsbach
Megjelent a Manó Könyvek gondozásában
