Mesét mondok nektek szerelemről és barátságról, hűségről és árulásról, nagy királyokról, tréfás kedvű cimborákról, varázslásról, cselszövésről, vágyakozásról. A mesés ősidőkben történt ez az eset, mikor még az istenek is néha a földön barangoltak, a garabonciás zivatart fakasztott, az emberek értették a Hold és a szél szavát, és Keltaországot is csak a tenger választotta el Szkítiától.
Jégapó volt akkoriban a keleti ős-Magyarország királya, dicsőséggel uralkodott hatalmas országában, ha kellett, háborúzott, de sokkal szívesebben töltötte az időt gyönyörű fővárosában, Ukkonvárban. A cifra tornyos, kőfalakkal szegélyezett város egy magas, zöld domb tetején állt, és olyan hatalmas volt, hogy aki körül akarta sétálni, az hét nap, hét éjszaka vándorolhatott. Ennek a városnak a közepén emelkedett Jégapó palotája, ahol egyetlen leányát és tíz fiacskáját nevelte. S hogy kerek legyen a létszám, még régi barátjának, Lappföld királyának a fiát is maga mellé vette apródnak, hadd tanuljon vitézséget a rénszarvasok földjéről érkezett királyfi.
Jégapó leányát Pávaszemnek hívták, ő volt a leggyönyörűbb királykisasszony széles e világon, szépségének híre messze földet bejárt. Pávaszem napközben sokat játszott Móka kutyájával, simogatta Csuli cicát, és alig várta, hogy kis csikója, Ráró hátaslóvá cseperedjen. Esténként az ablakban ülve bámulta a Holdat, énekelt, ábrándozott, és elalvás előtt mindig rápillantott az ablaka alatt hajladozó ezüst nyírfára, amelyik búcsút intett neki az ágaival. A királykisasszony szerette az édesapját, mind a tíz kisöccsét, de édes testvéreként bánt Medvefiával, a lappföldi királyfival is.
Egy szép napon azonban minden megváltozott. (…) Ukkonvár népe tátott szájjal figyelte az idegen királyok érkezését. A négy hatalmasság különféle színű lovakon, pompás öltözékben, gyalogos alabárdosok és zászlókat cipelő apródok kíséretében haladt át a városon, meg sem állva a palotáig. Az udvarban leszálltak fáradt hátasaikról, nagy tisztelettel köszöntötték Jégapót, majd méltósággal üdvözölték egymást is. A magyarok öreg fejedelme pedig barátsággal, de kissé aggodalmasan fogadta vendégeit. Ő ugyanis tudta, mi járatban vannak: mindannyian azért jöttek, hogy feleségül kérjék Pávaszemet, Jégapó egyetlen leányát.
A vendégeket külön-külön lakosztályban szállásolták el, étellel-itallal kínálgatták, forró fürdővel kényeztették, hogy kipihenhessék az út fáradalmát, és Jégapó csak az esti lakoma előtt hívta őket a trónterembe, mikorra már mind a négyen felfrissültek.
Amint a vendégei elhelyezkedtek a trónus mellett álló díszes karosszékekben, Jégapó beszélni kezdett. Elmondta, hogy ugyan nagy megtiszteltetés számára a kérők érkezése, mégis zavart érez. Hiszen mind a négy uralkodó egyformán kedves és tiszteletreméltó, egyiket sem szeretné megbántani azzal, hogy a lányát a másiknak adja. Négy kérő, de csak egyetlen menyasszony, mégis hogyan lehetne igazságot tenni?
Weöres Sándor: A holdbeli csónakos. Berg Judit átdolgozásában, Keresztes Dóra rajzaival a Helikon Kiadó gondozásában jelent meg.
