Ha túléled az első két évet, nyert ügyed van. Így szól az ikres szülők egyik szupertitkos, szigorúan szájhagyomány útján terjedő szentenciája, szabálya, mantrája (ahogy tetszik).
Akkor hallottam először ezt a mondatot, amikor terhes voltam az ikrekkel. Akkoriban a nagy pocakommal lakást es bútorokat kerestünk, így számtalan helyen megfordultunk. A legtöbb embert, akikkel kapcsolatba kerültünk, nemigen érdekelte a pocakom, de akadt néhány, aki ránézésre tudta, hogy ikreket várunk. Honnan? Onnan, hogy ők maguk is ikresek voltak. A fent említett szentencia már a második mondatnál elhangzott, és eleinte nem is ütötte meg igazán a fülemet, csak akkor, amikor már többedik alkalommal hallottam. A beszélgetések valahogy így kezdődtek:
– Ikreket vártok?
– Igen.
– Csak az első két évet kell túlélni.
Értjük, persze, köszönjük az infót, és reméljük, túléljük majd mi is. (Természetesen akkor még nem értettük, mire készít fel ez a – kizárólag megnyugtatásképpen elhangzó – mondat, és hogy vajon mi lehet az oka annak, hogy egy ikres szülő pont ezt a tudnivalót osztja meg elsőként leendő ikres szülőkkel.)
Persze akkoriban még nem foglalkoztam igazán sokat az első két évvel, hiszen azok az energiáim, amelyeket nem emésztett fel a terhesség, a fekvés, az állandó, rendszeres orvoshoz járás, a lakáskeresésre mentek el… aztán, amikor megszülettek a babák, és eltelt az első néhány hét, akkor egyik este, amikor épp ráhajtottam a párnámra a fejem, hogy 2-3 órát aludjak a következő etetésig, akkor eszembe jutott a mondat. Persze az újszülött ikrek mellől, az egész napos kisbabás küzdelmek mellett bizony nagyon messzinek tűnt az a két év… Emiatt egyáltalán nem volt vigasztaló, hogy a birtokomban van a tuti recept. Másrészről viszont nagyon is az volt, hiszen elképzeltem, hogy valamikor, a távoli jövőben lehetséges lesz, hogy normálisan felöltözve, normális hajjal, kisimult arccal, mosolyogva legyek a már nagy, kétéves gyerekeimmel, és élvezzem az ikres lét minden pillanatát.
