Végre lement a nap, és újra este lett. Mókus Marci leakasztotta nyakából a kulcsocskát, kinyitotta ketrece ajtaját, és rohant. Elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy az állatkert látogatói azt hiszik, hogy ők, az állatok be vannak zárva. Ha tudnák, hogy esténként mindenki ki tud jönni a ketrecéből! Lenne nagy csodálkozás és sikongatás. Közben elért a nagy útelágazáshoz, ahol barátjával, Panda Pannival minden napnyugtakor találkozni szoktak. Panni vidáman köszönt, majd együtt indultak tovább az egyik kis ösvényen.
Egy magas fasor mögött hirtelen nyögésekre és keserves sóhajtásokra lettek figyelmesek.
– Jaj de fáj a hátam, jaj a nyakam! – Kis csönd után a nyögés tovább folytatódott. – Jaj öreg csontjaim!
A két barát megtorpant, Marci pedig megbökte Panni oldalát.
– Gyere, másszunk fel erre a fára, és nézzünk onnan körül!
Panda Panni némán bólintott, és már kúsztak is felfelé az egyik fa meredek törzsén. A felső ágon megálltak, és óvatosan körülnéztek. Semmit sem láttak, és már éppen vissza akartak indulni, amikor egyszer csak felemelkedett velük szemben egy hihetetlenül hosszú, foltos nyak, amelynek végén jókora fej ült. Két hatalmas, szempillákkal ékesített szempár pislogott rájuk. Marci és Panni meglepetésében hátrahőkölt. Az állatnak elálló fülei, mókás pofája és két kis szarva volt.
– Csókolom! – köszönt Marci csendesen.
– Szervusztok. Ne féljetek! Zsiráf Zsófi a vagyok – válaszolt a zsiráf kedvesen. – És titeket hogy hívnak?
– Én Mókus Marci vagyok, ő pedig Panda Panni! – válaszolt Marci. – Egyedül tetszik itt lakni?
– Dehogy! Csak a többiek elmentek valahová szórakozni. – Hirtelen félrehajtotta a nyakát, és panaszosan felnyögött. – Jaj, a hátam és a nyakam, de fáj! Tudjátok, öreg csontjaim már nagyon csikorognak, és mindenem rettenetesen fáj, bárhogy mozdulok. A legjobban a nyakam, az borzasztó, jaj nekem! – kiáltott fel újra.
Marci és Panni sajnálta ugyan a zsiráfot, de szívesen lejöttek volna már a fáról, így Marci udvariasan megkérdezte:
– Átmászhatnánk Zsófi nénire, és lejöhetnénk a nyakába kapaszkodva?
– Persze, hogyne! – válaszolt a zsiráf, és már nyújtotta is közelebb a fejét.
Panni, majd Marci átlépett a fejére, és óvatosan elkezdtek lemászni. Panda Panni hirtelen megcsúszott, és a fenekén leszánkázott a zsiráf nyakán, mint valami csúszdán, a háta közepéig. Már éppen elnézést akart kérni, amikor Zsiráf Zsófi kéjes hangon felkiáltott:
– Óóó! Húúú! De jó volt ez! Micsoda finom masszírozás. Utoljára megboldogult férjem, Zsiráf Zsiga gyúrt meg ilyen ügyesen. De mikor volt az már! Nahát, gyerekek, lehetne ezt még egyszer, ugyanígy?
Marcit nem kellett biztatni, ő is lecsúszott Panni mellé.
– Hú! Nagyon finom! Még egyszer, ha szabad kérnem, de most még magasabbról, légy szíves! – nyögött fel a zsiráf. – Oh, uh! Csodálatos!
Panda Panni és Marci egymásra nézett, vigyorogva megvonták a vállukat, és már másztak is vissza a zsiráf nyakán, majd közvetlenül egymás után újra lecsúsztak. Zsiráf Zsófi a hálásan felsikkantott.
– Nagyon jó! Csodálatos! Uh! Ez az! Most megtennéd, Marci, hogy kicsit még ugrálsz a hátamon? Igen ott, ott! Most kicsit jobbra, most kicsit balra, ott, ott, ez az, nagyon jó. Panni, te csússzál légy szíves még egyet, persze csak ha nem esik nehezedre!
Már hogy esett volna nehezükre! Egész éjjel kacagva, sikongatva csúszkáltak, rohangáltak le és fel a zsiráf nyakán, ugráltak és bukfenceztek a hátán. Ő pedig láthatóan, illetve inkább nagyon is hallhatóan minden porcikájával élvezte a különleges masszírozást. Úgy elmerültek a játékban, hogy észre sem vették, pirkadni kezdett. Ideje volt haza indulni. Miután megígérték, hogy máskor is eljönnek egy kis “masszázst” adni, elbúcsúztak, majd futottak vissza a nagy útelágazásig. Ott gyorsan megbeszélték, hogy másnap, pontosan napnyugtakor, ugyanitt újra találkoznak.
A mese Malter György Állatkerti kalamajkák című könyvében jelent meg. Illusztrálta: Kállai Nagy Krisztina.
