A mamáék kertes házról beszélgettek. A kertes házra fölkaptam a fejem. Mi városban lakunk, és nincs kertünk, csak egy utcánk és két erkélyünk. Az egyik szögletes, a másik kerek, de mindegyik kicsi. Éppen hogy csak kiférek biciklivel.
Mondtam is a mamáéknak, hogy ne vitatkozzanak, én leginkább szeretnék kertes házba költözni.
– Ha igazi kertünk lenne, a biciklimmel tekerni is tudnék, és megfordulni, amikor csak akarok, nem úgy, mint az erkélyen.
– És ott lakhatnának barátaim, a bodobácsok. De a legeslegjobb az lenne, hogy végre lenne egy saját virágoskertem!
A mama erre rám nézett, aztán az apukámra, és elnevették magukat.
A következő pillanatban egy kis zacskót hozott elő a konyhából. Tapogattam, szagolgattam, rázogattam, de nem tudtam kitalálni, mi van benne.
– Ezek magok, Lolám. Délután elmegyünk a kertészetbe, és hozunk virágföldet meg cserepet. Ültethetsz.
– Ültetek! Hujj, de jó lesz! Kertész leszek, nagylány kertész!
Aznap délután nagy nejlonzacskót terítettünk a nappali közepére. Föltűrtük a nadrágunk szárát, és kalapot tettünk a fejünkre, mint az igazi kertészek.
Elővettem a homokozólapátjaimat. A mama egy nagyon óriási cserepet hozott a kertészetből.
Először földet lapátoltam a cserép aljára. Aztán a markomból óvatosan beleöntöttem a földbe a magokat. Utána megint földet raktam, kicsit kevesebbet, mint azelőtt. A végén jól meglocsoltam, nehogy szomjasan menjenek aludni a magok.
Aztán leültem, és vártam… és vártam… és még egy kicsit vártam. Megmondom őszintén, akkor már unatkoztam. Hol vannak a virágjaim? Mikor lesz már virágoskertem?
– Mamaaa!
– Igen, Lolám?
– Valami baj van a magokkal.
– Mi a baj velük?
– Nem akarnak kinőni a föld alól.
– Az a helyzet, kicsim, hogy a magok nem nőnek ki azonnal, ahogy elültetted őket. Várni kell rájuk. Tudom, hogy kíváncsi vagy, de a magoknak szükségük van három dologra ahhoz, hogy nőjenek.
– Hát akkor hozzunk három dolgot, mama.
– Mind a három itt van, Lola. A mag akkor növekszik, ha kap vizet – és mi meglocsoltuk. A növény akkor lesz jó erős és egészséges, ha kap napfényt – ezért vittük ki a cserepet az erkélyre. A harmadik szükséges dolog pedig nem más, mint az idő. Időt kell adni a kicsi magocskáknak, hogy kibújjanak a földből, növekedjenek, és a végén megajándékozzanak bennünket – egy meglepetéssel.
Hú, ez a meglepetés-ötlet, ez nagyon tetszett! Talán szép kék harangvirágom lesz. Vagy sárga tulipánom. Csak ne kellett volna rá annyit várni…
A mama megengedte, hogy én locsoljam meg a földet minden reggel. Utána segített kihúzni a nagy cserepet az erkélyre. Este pedig, amikor aludni mentem, betettük a szobámba, hogy nehogy megfázzon.
Egyik reggel kicsi, zöld növény figyelte, ahogy kibújtam az ágyból. – Kikelt a magom, itt van a meglepetés!
És zöld! – De a mamám azt mondta, hogy ez még nem a meglepetés, az majd csak később következik.
– Most kell ám csak igazán odafigyelni rá, Lolám! – mondta nekem. – Locsolni, napra vinni, beszélni hozzá.
Beszélni? De hiszen a növény csöndben van, és nincsen neki füle. Akkor az anyukám azt mondta, hogy hiába nem látszik a füle, a növény hallja, ha beszélek hozzá, sőt azt is szereti, ha énekelek neki. Úgyhogy onnantól kezdve minden reggel és este énekeltem neki. És tudjátok, mi történt? Az én kis kertem egyre nagyobbacska lett! Először kicsi fehér virágokat növesztett, aztán zöld bogyókat. Végül, egyik reggel a mama odaguggolt a cserép mellé, és azt mondta:
– Itt az idő! Megérett a meglepetés, gyere, szedd le, megeheted reggelire. – Hát én ezen nagyon meglepődtem, mert mi az, hogy megehetem a meglepetésemet?!
És akkor megláttam: ott nevetett rám, az én virágoskertem levelei között elbújva, egy pirospozsgás, érett kis bogyó. Paracsidom! Az én saját paracsidomom! Gyorsan leszedtem, a mama kettévágta, én meg rátettem a vajas pirítósomra. Ez volt a világ legeslegfinomabb reggelije. Egyenesen az én kis paracsidom kertészetemből!
Megjelent a Sanoma Media gondozásában. Illusztrálta Faltisz Alexandra.
