Napi mese: Tündérkerti mese

A kert egész évben virágzott. Mindegy volt, hogy tél van-e vagy nyár, tavasz vagy ősz, a liliomok, pázsitviolák, fátyolvirágok és árvácskák teljes pompájukban virítottak.

A Tündérkert felett ugyanis mindig szikrázott a nap. Mézédes illatok lengtek a levegőben, méhecskék szálltak döngicsélve virágról virágra. Itt-ott tarka pillangók hintáztak a virágszirmokon, hogy aztán ismét fellibbenjenek a levegőbe új, illatos pihenőhelyet keresve.

A rózsaszín, lila, kék és fehér virágok között fából épített barátságos Tündérházikó állt.

A Tündérlak ajtaján jól olvasható felirat volt látható: Ebben a házban lakik a Fátyolszárnyú Tündérpár. A kert bogarai, madárkái és minden kis élőlénye jól ismerte Szillát és Szilót.

Szilla és Sziló boldogan éldegéltek kicsiny Tündérházikójukban. Esténként együtt nézték a csillagokat ablakukból és hálásan sóhajtottak:
– Varázsos az otthonunk, szépséges az életünk, szeretnek minket, és mi is szeretjük kertünk lakóit.

Aztán magukban mindketten hozzátették:
– Valami mégis hiányzik.

Azon az éjjelen a kert közelében valaki éppen a világra készülődött. Egy lány suhant a fák között a holdvilágnál, kiutat keresve az erdő sűrűjéből. Karjában kis csomagot vitt. Aztán megpillantotta a kertet.

A fehér ruhás lány odalopózott és elolvasta a feliratot. Jól ismerte a tündérpárt, sok szépet hallott már róluk a környéken. Óvatosan letette kis csomagját az ajtó elé.

– Vigyázzatok rá, szeressétek őt! – suttogta, és már el is tűnt a sötétben.

Hajnalodott. A tündérlány szélesre tárta az ajtót és kilépett a szabadba. És akkor megpillantotta a csomagot.

– Sziló! – kiáltott be izgatottan a házba. – Gyere gyorsan!

A tündérfiú kisietett hozzá, és együtt néztek tanácstalanul a kis csomagra.

– Egy embergyerek! – suttogta döbbenten. – Milyen gyönyörű!

Szilla ölbe vette az apróságot, cirógatta pufók kis arcát, és dúdolni kezdett neki.

A tündérlány csak állt karjában a csöppséggel, és kérdőn nézett Szilóra, aki néhány pillanatig hallgatott, majd annyit mondott:
– A kicsike minket választott!

Liliána, így nevezték el a kislányt, szépen cseperedett.

Egy napon a kislány így fordult szüleihez:

– Hogy jöttem a világra? – kérdezte, és a Tündérpár tudta, hogy elérkezett a pillanat, hogy Liliána meghallgassa az ő meséjét. Szilla ölbe vette aranyhajú gyermekét, és mesélni kezdett.

Liliána csodálkozó szemekkel hallgatta a mesét.

– Szóval ti vagytok az anyukám és apukám – nézett rájuk csillogó szemekkel.

Este, mikor Szilla befektette Lilikét ágyába, betakargatta és csókkal kívánt neki jó éjszakát, a kislány anyjára nézett és azt kérdezte:

– Nekem is lesz szárnyam?

Szilla pedig így válaszolt:

– A te szárnyacskáid a szívedben vannak. A szeretet, ami benned lakik, messzebbre tud szárnyalni, mint a legjobb tündérszárny. Mi szerettünk már azelőtt, hogy megszülettél, és a te kis szívbéli szárnyaid vezettek hozzánk téged. Ennél nagyobb dolog nincs is a világon.

Lili édesanyja ölébe hajtotta a fejét. Szilla simogatta aranyhaját, és altatódalt dúdolt neki.

Egy szép nyári este, az összebújós suttogások idején így beszélgetett anya és lánya:

– Hol a néni, aki a világra hozott?

– Elment.

– Nem akart engem?

– Nem tudott veled maradni. De annyira szeretett téged, hogy megkereste számodra a legjobb helyet. Ő így gondoskodott rólad.

– Vissza fog jönni?

– Nem, kicsim, nem fog.

Lili tűnődött egy percig, aztán anyjára emelte tekintetét, és azt kérdezte:

– Ti nem fogtok elmenni tőlem?

Szilla szorosan átölelte gyermekét, és könnyes szemmel suttogta:

– Mi mindig itt leszünk veled. Történjék bármi, te hozzánk tartozol.

– És most már mindig együtt leszünk mi hárman?

– Igen, te örökre a mi gyermekünk lettél.

Liliána lehunyta szemét, és hamarosan elaludt. Álmában újra kisbaba volt, Tündéranyukája ölében ringatta, s ő boldogan szívta be a Tündérlak ismerős illatait. Tudta, hogy ez a virágos, napfényes házikó az ő otthona, és az is marad most már mindig.

Magánkiadás. Illusztrálta Pál Rita