Nagyon nagy szerencsénk van, mert annyira sok kislányruhát kapunk, örökölünk családtagoktól és barátnőktől, hogy Katának gyakorlatilag csak azt kell megvennem, ami szembejön velem, és nem tudok ellenállni neki. Ez tényleg csupán egy-egy darab, mert elég ellenálló vagyok, tekintve a lakás befogadóképességét és a fiúk ruhagyilkos életmódját. Nem tudom, hogyan lehet egy hónap alatt a felismerhetetlenségig szétrúgni egy cipőt, de az én fiaimnak rendszeresen sikerül. A kiszakadt nadrágokról és ismeretlen eredetű, kimoshatatlan pöttyökkel (vér, tinta, növénykivonat?) tarkított pólókról már nem is beszélve. Szóval ha ruhát veszünk, nekik veszünk, mert öt év fölött rohamosan megcsappan az örökölhető holmik száma – nyilván a fenti indokok miatt. Katához viszont még áradnak a szebbnél szebb cuccok – meg is kérdezi újabban mindegyikről, hogy “kitől kaptam?”, “ezt hol vetted?”, “kifizetted?”. A megnyugtató válaszok után hajlandó is felvenni általában mindet, és igazi boldogság úgy öltöztetni valakit, hogy az összes szín és szoknyahossz jól áll neki. Mióta járni tud, szokásunkká vált, hogy a reggeli outfitjét (főleg mivel a sürgető peluscsere miatt ő öltözik fel elsőnek a családból) azonnal megmutatja az apukájának. “Apa, nézd!” “Jaj, de gyönyörű a ruhád, nagyon szép vagy!” – kábé így zajlik a párbeszéd köztük hajnali hét körül minden nap… Folytatás a Mammamia blogon!
