Van nekem egy barátnőm. Nem annyira átlag. Nehéz lenne jellemezni, de szerintem a megszokottnál kicsit őrültebb – ez jó jel, azt jelenti, passzol hozzám –, példának okáért az én hülyeségeimet is meghallgatja nagyobbrészt, és úgy tesz, mintha nem lennék totál földönkívüli (lehet, hogy tetteti). Három nagylányt nevelnek a férjével, akivel, ha jól emlékszem, már gimnázium óta együtt vannak. Nekem mindig úgy tűnt, hogy az övéké különösen erős kapcsolat, talán a hossza miatt is, meg mert láttam, amit másoknál nem, hogy ők tudnak egymással beszélgetni is, sőt szeretnek. Durva, nem?
De persze tudjuk, hogy is van a barátnőkkel: jól lehet nekik panaszkodni, és az évek során egyre több mindent hallunk a másiktól. Ez a lány egyszer megemlítette, hogy elmennek hosszú hétvégére a férjével, mert nem találják a közös hangot. Úgy érzik, valami nem stimmel. Konkrétan inkább így mondta:
“Figyu, felkeltem ma reggel, és rájöttem, hogy a mellettem fekvő férfinek nagy az orra. A haja is zsíros, rossz a foga, és nem értem, mit keresek mellette. Így történt, egy pillanat alatt.”
Csettintett a kezével, hogy így, egyik percről a másikra, ingatta a fejét hitetlenül, és láthatóan kevésbé volt humoránál, mint szokott. Kiment rágyújtani, és lehet, hogy az orrokon gondolkodott.
El is mentek Rómába hosszú orral meg zsíros hajjal, és ki tudja, a férje mit látott rajta, hogy túl sok a szeplője és reszelős a hangja, vagy fogalmam sincs, aztán ott a Colosseum vagy a római levegő, esetleg a Vatikán vagy a beszélgetések megint összerázták őket. Meg fogják oldani, ezzel jöttek haza. Indultak a jobb napok, küzdelmek a gyerekek iskolájával, a férfi munkahelyével, hasonlókkal, aztán találkoztunk, a barátnőm addigra meghízott, na jó, csak öt-hat kilóval lett több, és elmondta, hogy élete legrosszabb hétvégéjén van túl. “Elmentünk a wellnessbe, és akkor minden kijött, érted?
Elmondta, hogy miért nem bírja a fejem, hogy mi idegesíti bennem, hogy mit rontok el a házasságunkban, és miben kellene változnom.
Én is jól megmondtam neki. Hogy utálom, ahogy a középső lányunkkal bánik, utálom, hogy nem figyel rám esténként, mert dolgoznia kell, nem bírom nézni, ahogy az orrát fújja, azt sem, hogy nem oldja meg a saját problémáit, az anyja egy katasztrófa, és főleg azt nem bírom elviselni, hogy semmit sem jelentünk egymásnak. A végén már magunkat is utáltuk, és egymáshoz sem szóltunk. Csöndben szaunáztunk, ő az infrában, én meg a svédben. Jobb híján.”
A következő stációban pedig már a gyerekeken osztozkodtak, és csak azért nem adták be a keresetet, mert egyikük sem tudta elképzelni, hogy külön éljen tőlük.
Hallgattam, mert én már nem mondok semmit sem egy házasságra, igazából évek óta nem érzem kompetensnek magam. Volt idő, amikor azt gondoltam, hogy soha nem szabad elválni, volt, hogy úgy véltem, mindent el kell mondani, és őszintén megbeszélni, volt, hogy a szart a fenébe kell hagyni és válni kell elvét képviseltem, de ma már semmit sem képviselek. Nem tudom a megoldásokat, de nagyon rossz hallgatni egy másik embert úgy, hogy nincsen semmilyen értelmes javaslatom.
Aztán megtörtént a mesebeli fordulat.
Ez a nő hónapok múlva belibbent a találkozóra nyolc kilóval kevesebbel, látszólag semmi furcsa nem volt rajta, de aztán rákérdeztünk a többiekkel, hogy most mi van, lesz-e válás, és erre ő egész furán nevetgélni kezdett. Nem igazán értettem. Szerintem utoljára gimiben láttam ilyet, amikor a padtársam elmondta, hogy csókolózott egy fiúval, de tök ciki, mert valójában utáljuk a béseket, Laci meg bés. Na ilyen volt ez a lány, kicsit dobálta a tagjait, nem mondhatnám, hogy királylányos alkatú, most mégis kicsit magas hangon elmesélte, hogy nem is tudja, miért, de tisztára, értitek, tisztááára odavannak egymásért a férjével. Hogy szerelmesek.
A pasi elment valami terápiára, amiről nem vettem ki, hogy micsoda, hogy pszicho vagy kinezo vagy milyen volt, ott mit csinálhattak vele, nem világos, lényeg, hogy biztos hasznos Terápia lehetett, mert a fickó lelke rendbe jött, és hogy ki hogyan mire hatott, azt sem értem, de – mint kiderült – legfőbb problémájuk, hogy biztosan rossz szülővé váltak, mert folyton le akarják adni a gyerekeket, hogy végre együtt lehessenek, és maguk sem értik, mi történik, meg hogy lehet ez és meddig tart, de alig várják, hogy elbújhassanak, na, értitek. Vajon mit akarhatnak? Szerintem puszilgatni egymás orrát meg simogatni egymás haját meg számolgatni a szeplőket. Mert egyszerre mindről kiderült, hogy pont jó. Mekkora mázli, nem?
Van történeted, amit megosztanál? Küldd el az anyamborogass.blog@gmail.com címre, és mi közzétesszük az anyamborogass.cafeblog.hu oldalon.
