“Nagyjából húsz évig éltem olyan kapcsolatokban, amelyekben a monogámia alapelvét egyikünk sem kérdőjelezte meg. Egy sem akadt, amelyikben ne léptem volna félre, és ennek szinte kivétel nélkül mindketten megfizettük az árát. Az események a legtöbb esetben viszonylag hasonlóan alakultak: sosem bántam meg, hogy megtettem, hiszen mindegyik egy igazi vonzalom volt, és
egy vonzalmat megbánni olyan, mintha szégyellném, hogy álmos vagyok.
Viszont rettentően sajnáltam, hogy megbántottam a partneremet, akit szerettem, ráadásul egy borzalmas torzszülöttnek éreztem magam, akivel mindig ugyanaz történik, és aki nem tud megálljt parancsolni az érzéseinek meg a vágyainak, mint a többi rendes ember.
Később lett egy férjem, gyerekünk is született, de őt is megcsaltam, és végül elváltunk. Az, hogy kiderült: a poliamoria létezik, mások is szeretnek egyszerre több embert, akárcsak én, és hogy az egésznek van egy neve, óriási megkönnyebbülést jelentett, hiszen arról szólt, mégsem vagyok torzszülött! Hogy lehet úgy élni párkapcsolatban, hogy egy harmadik iránti vonzalmat is bevallok eleve, fenntartom a lehetőségét, és még beszélhetek is róla.
A volt férjem nem tudja, hogy poliamor vagyok, egyelőre nem beszéltem neki erről, de szeretnék, mert tudom, hogy ez része annak, hogy tönkrement a házasságunk.
Én egyszerűen ebben nem voltam elég tájékozott és őszinte, pedig próbáltam az lenni, de sehogyan sem sikerült.
Már a megismerkedésünk első hetén elmondtam neki, hogy a hűség nem tartozik az erényeim közé, de persze úgy tettem, mintha szégyellném, és ez is lett a közmegegyezés kettőnk között: hogy ez szégyellni való dolog. Iszonyúan sajnálom, hogy megbántottam, miközben egy percig sem bánom, hogy megtettem, de tudom, ő ezt nem értené meg: ő egy igazi monogám ember.
Utólag sokat gondolkodtam azon, hogy valaha belefért volna-e a kapcsolatunkba, hogy erről beszéljünk, de valójában magam sem tudtam még, miről kellene beszélni. Azt hittem, van bennem egy működési zavar, és a környezetem is ezt közvetítette. Ha korábban meg tudom fogalmazni, hogy én poliamor vagyok, akkor már az elején elmondom, és ő el tudja dönteni, akar-e így vagy sem. Nem így történt persze.
A mostani partneremmel, Daviddel már nem hazudunk monogámiát,
bár sokáig éltünk csak ketten, vagy legalábbis a külső viszonyaimnak nem volt jelentőségük számomra sem annyira. Nemrég aztán elkezdtem komolyabban vonzódni egy másik férfihez is, vele most nagyjából hetente találkozok. Ő is poliamor, így nem kellett külön tisztázni a dolgokat; nagyon jóban vagyok a barátnőjével is.
David decemberben kezdett el találkozgatni egy másik lánnyal, és nekem elég nehezemre esett az új helyzetet kezelni. Hirtelen megjelentek olyan bizonytalanságaim, amelyekkel a hétköznapokban nem foglalkoztam: a külsőmmel, saját magam értékeivel kapcsolatban és a párkapcsolatra vonatkozóan is, például hogy mennyire bízhatok Davidben, elmondja-e majd, ha baj van.
Megdöbbentő erejű érzésekkel szembesültünk, és sokat beszéltünk róla. Ezekben a helyzetekben nagyon fontos a jó kommunikáció. Megtörtént az is, hogy az egyik pasimnak elmondtam, milyen jót beszélgettünk irodalomról a másikkal, és erre ő szomorú lett, hiszen nem azt az irodalmat ismeri, amit én, más a kultúránk, vele például irodalomról nem tudok így eszmét cserélni. Ilyenkor ki kell tudni fejezni az érzéseinket, és figyelni a másikra.
Mindeközben egy másik egyedülálló anyával élek, együtt neveljük a gyerekeinket.
Amikor a fiam az apjával van, akkor alszom a pasiknál. A gyerekek előtt én és a barátnőm is nyíltan beszélünk az érzéseinkről, nem csinálunk tabut a párkapcsolat vagy a szex témaköréből, de persze utóbbit nem szoktuk kitárgyalni előttük. Azt viszont, ha a partnerem miatt érzem feszültnek vagy boldognak magam, elmondom a fiamnak is. Beszélünk előttük arról is, hogy a kapcsolataink különböző aspektusait hogyan éljük meg.
A környezetem elől nem titkolom, hogy poliamor vagyok, a szüleimnek is elmondtam, de nem biztos, hogy megértették. Attól, hogy az oviban ez kiderül, és a fiam rossz helyzetbe kerül, nem tartok, bár ott is látok bizarr dolgokat. Egyik nap például ezzel a dallal jött haza a gyerek: “három csillag van az égen, három szeretőm van nékem: egyik szőke, másik barna, harmadik meg aranyalma.” Kérdeztem a fiam, tudja-e, mi az a szerető, de persze nem tudta. És hát igen, ez is valami olyasmi, amit a népdalban lehet, de ha anyával történik, az már nem elfogadható?”
