Nem tudtam, hogy ez az ijesztő állapot, amiben vergődöm, a postpartum, azaz szülés utáni depresszió. Azt hittem, csak a hormonok játszanak velem, kis levertség, majd összerázódunk én és a hormonjaim, aztán kisüt a nap. A harmadik hónap után viszont kezdett egyre jobban zavarni az állandósult reménytelenségérzés. Úgy éreztem, hogy nincs kiút, nincs jövőm, teljesen kilátástalan az életem, és reménytelen, hogy valaha jobb legyen.
Furcsa érzés, hogy ott ülsz egy újszülöttel a karjaidban, és az agyaddal tudod, hogy neked most örülnöd kellene, úsznod a boldogságban és a rózsaszín felhőkben.
Ehelyett viszont csak azt érzed, hogy be szeretnél bújni a paplan alá, és ki sem jönni onnan nagyjából úgy életed végéig. Sosem jutottam el olyan mélyre a depresszióban, ahol már bántani akarják az anyukák a csecsemőiket, sőt mindig volt erőm mosolyogni a gyermekemre. Dédelgettem, szeretgettem, becsülettel helytálltam mellette, csak épp egy üres gépnek éreztem magam.
Kifelé mosolyogtam és jól eljátszottam, hogy minden rendben van, a család és a barátok nem nagyon láttak ebből semmit. Nem is szeretem azóta sem depressziónak nevezni, inkább hívjuk hangulatzavarnak, az mégis szofisztikáltabb, finomabb, ne durvuljunk, milyen dolog az, ha egy friss anyuka depressziózik. Szégyelltem magam, azt gondoltam, hogy megbolondultam, én nem érezhetem ezt, ez nem normális, hogy nem repkedek a boldogságtól. Ezek a gondolatok aztán csak még rosszabbá tették a helyzetet, állandó önvádban éltem reggeltől estig, szidtam magam, hogy rossz anya vagyok, miközben sokszor fizikailag fájt kikelnem az ágyból.
Negatív spirálba kerültem, olyan volt, mintha egy fátyol került volna a szemem elé.
Nem értettem, hogy hová lett az a vidám, mosolygós, könnyed nő, aki egykor voltam. Hiszen épp én vagyok az, aki a legkisebb dolognak is örülni tud, most mégis legörbült szájjal, sírásrohamokkal tarkítva élem a napjaimat. Őrjítő volt. A párkapcsolatom is mélyrepülésbe kezdett, természetesen, nem is lehetett másképp. A férjem tehetetlenül figyelt engem, annyit látott belőlem, hogy nekem semmi sem jó, én állandóan boldogtalan vagyok, hiába tesz meg minden tőle telhetőt, hogy jó társ és jó apa legyen. Eltávolodtunk egymástól, már nem nagyon beszélgettünk, csak a praktikus “hozzál pelenkát” csevegések voltak jellemzők ránk.
A depressziósokra jellemző módon én is menekülő-útvonalakat kerestem ebből az állapotból. Bármit, ami enyhíti a belül feszülő ürességet: ettem, mert akkor megkönnyebbültem egy pillanatra, amitől aztán utáltam magam, hogy már megint híztam. Hirtelen 10 kilót szedtem fel két hónap alatt. Elkezdtem vásárolgatni, online főleg, hiszen ilyen külsővel utcára sem nagyon mertem menni. Az “ilyen külső” még igazából semmi különöset nem takart, mert a 10 kiló plusszal sem tűntem ki a nagy átlagból, de az akkori szűrőm ezt rettenetesnek látta, már tükörbe sem bírtam nézni. Nem mozdultam semerre, csak költekeztem, ruhákat, babás holmikat vásároltam, amíg a számlámon tartott a pénz, ész nélkül. A legtöbbre semmi szükségünk nem volt, sem nekem, sem a babámnak.
A legszörnyűbb az egészben az volt, hogy egyszerűen nem éreztem semmi mást, csak ürességet és kétségbeesést.
Ha jó, ha rossz történt, semmilyen hatással nem volt rám. Apátiába süllyedtem. Tehetetlennek éreztem magam. Olyannak, akinek kicsúszott a kezéből az irányítás, és nem tudja visszaszerezni az élete fölött az uralmat. Elszigeteltem magam a barátaimtól, mert nem tudtam szavakkal visszaadni, mit érzek, nem is nagyon akartam róla beszélni, hiszen ilyet nem szabad érezni. Már hat hónapos volt az én kicsi babám, fél éve ürességben, érzelmi vákuumban éltem, amikor azt éreztem, hogy tennem kell valamit. Segítségért fordultam volna, de nem tudtam, merre induljak. Nincs egy nagyszülő sem, akire bízhattam volna a gyereket, babával pedig nem lehet elmenni pszichológushoz. Vagyis lehet, hogy el lehet menni, csak én eldöntöttem magamban, hogy úgysem fogadna egyikük sem úgy, hogy viszem magammal a kislányomat.
Ahogy elkezdtem olvasgatni a szülés utáni depresszióról, úgy vált egyre világosabbá, hogy nem véletlenül kerültem ebbe a mocsárba.
Majdnem minden feltétel adott volt nálam is, amire azt írták, hogy veszélyeztetett kategória.
Különösen veszélyeztettek azok a nők, akik fiatalon vállaltak gyermeket, rossz házasságban élnek vagy egyedülállóak. Fokozottan oda kell figyelni azokra, akik premenstruációs szindrómától szenvednek, vagy a terhesség alatt tapasztaltak depressziós tüneteket. A rossz anyagi körülmények, a támogató család hiánya vagy a gyermekvállalással szemben érzett ambivalens érzelmek is fokozzák a szülés utáni depresszió kialakulási valószínűségét.
Fiatal voltam, nem terveztük a gyermeket, nem is voltam benne biztos az elején, hogy megtartsam-e vagy sem, ettől a születése után masszív lelkifurdalás üldözött. Nem volt támogató családi rendszer körülöttem, senkim nincsen a férjemen kívül. Premenstruációs szindrómám van, szinte az első menstruációm óta. A terhesség alatt is folyton magam alatt voltam, amit a hormonokra fogtam, és kétségbeejtett, hogy az én keresetem kiesik a családi büdzséből a baba érkezésével. Mind együttesen egyenesen vezetett engem ebbe az állapotba.
Elhatároztam, hogy kikúrálom magam, akárhogyan is, de rendbe teszem a fejemben lévő káoszt.
Belefutottam egy motivációs videóba, amiben a világhírű motivációs tréner, Anthony Robbins azt elemezte, hogy a naplóírásnak milyen jó hatása van az elmére, rendszerezi a fejben kavargó gondolatokat és tisztázza az érzelmeket. Ennek hatására kezdtem el naplót írni. Miért ne? Ha ennyivel már könnyebbíthetek a lelkemen, akkor igazán nem nagy dolog leírni a napjaimat saját magamnak. A legsötétebb, mélyen kavargó gondolatokat. Csak én látom, nincs tétje. Legalább addig sem eszem és nem vásárolgatok. Végre volt valami, aminek egy kis értelmét láttam.
A legnehezebb a kitartás a naplóírásban, elkötelezetten, minden nap odaülni és lekörmölni minden apróságot. Megörökíteni azokat a napokat is, amikor csak vergődtem belül. Nem tudom megfogni, mikor, mennyi idő múlva, de egyszer csak jobban lettem. Már felvettem a telefont, ha valaki hívott, már nem csak az járt a fejemben, hogy nincs értelme felkelni, fürödni, felöltözni. Már kezdtem őszintén mosolyogni és nagy sétákat tenni magamtól a kislányommal, nem csak kötelességből. Már kihúztam magam, és még tornázni is elkezdtem.
Nem lett egy csapásra minden szép és jó, csak már nem láttam annyira feketének minden színt.
A sötétben tapogatózás helyett megoldásokat kezdtem keresni, úgyhogy végül eljutottam egyedül pszichológushoz is, csak ki kellett itthon nyitni a számat, és kérni a férjemtől heti egyszer két szabad órát. Innen már kifelé vezetett az út, kellett pár hónap, de visszatértem a mosolygós nőhöz, aki voltam. Ez már tíz éve volt, azóta nagyot fordult velem a világ. A naplóírás kinőtte magát, ma már az írásból élek. Végeredményben csak szép ez az élet.
“A vidámságnak megvan az ereje ahhoz, hogy a félelem, a sértettség, a harag, a frusztráltság, a csalódottság, a depresszió, a bűntudat és a meg nem felelés érzéseit kiűzze az életedből. Azon a napon éred el a vidámságot, amikor rájössz, hogy mindegy, mi történik körülötted, akkor sem lesz jobb semmi, ha nem vagy jókedvű.” (Anthony Robbins)
