Szerintem anyaként ugyanúgy szeretjük a gyerekeinket, csak épp lehet, hogy az egyik könnyebb gyerek, a másik kicsit nehezebben kezelhető. Talán ez az anya is így értette inkább, nem jobban szereti az egyiket a másiknál, csak egyszerűbb az egyikkel kijönni, mint a másikkal. Ha belegondolok, akkor én is tudok ilyen szempontból rangsort állítani a gyerekeim között.
A babámmal a legkönnyebb
A legnagyobb lányom bizonyos szempontból tényleg sokkal könnyebben kezelhető, mint a középső, de jelenleg azért a legkisebb a maga hat hónapjával viszi el a legkönnyebb címet. Nála mosolygósabb vigyorgombócot még nem hordott a hátán a föld. Vagyis az én földem.
Biztos másnak is van ilyen élménye a saját babájával, hogy ha ilyen gyerek jutna mindenkinek, akkor senki sem panaszkodna az anyaságról. Ha ébren van, mosolyog, csendben fogzik, szinte titokban, hogy egyszer csak észreveszem, hogy már itt is van az első fog. Semmi nyűgösködés, semmi éjjel nem alvás, mint a másik két lányomnál volt, csak tengernyi nyál, és hirtelen egy fog. Ugyanígy az éjszakai alvással sem volt semmi problémánk eddig, az első hat hétben kelt fel éjjelente egyszer enni, azóta pedig 10-12 órákat alszik este nyolctól. Ha mindenkinek ilyen babája lenne, akkor az emberek legalább hat gyereket vállalnának fejenként.
Bezzeg a nővérei!
A középsőnek az volt a heppje baba korában, hogy hajnal 2-5-ig ébren volt. Nem sírt, csak gőgicsélt, ami pont elég volt ahhoz, hogy mi ne aludjunk egy pillanatot sem. Ehhez még hasfájós is volt, akárcsak a legnagyobb, így nyugodt nappalok sem jutottak igazán, inkább visszhangzott az egész lépcsőház a bömbölésétől. Mivel 20 hónap korkülönbséggel születtek, az életem akkoriban egy túlélőtúrához hasonlított, folyton bőgéselhárító üzemmódban léteztem, vagy épp meg kellett mentenem valamelyikük életét. Ehhez képest a legkisebbik valóban fáklyásmenet és ilyen szempontból ő a legkönnyebb gyerekem, akivel csupa napsütés az élet. Kivéve, ha babakocsit ér a feneke, mert olyankor azért van balhé, valamiért ezt az egyet nem bírja, de sebaj, ennyi problémája neki is lehet, nem rójuk fel neki.
De nem igazságos a nagyokkal összehasonlítani a kicsit, hiszen ő még fél év alatt nem tudott annyi galibát okozni, mint a másik kettő 9 és 11 év alatt. Ha csak őket kellene górcső alá vennem, akkor a legnagyobb lányom jönne ki könnyebbség terén győztesen, ám ez mégsem jelenti azt, hogy őt szeretném jobban.
Pedig a nagylányom a legempatikusabb, legkedvesebb ember, akit ismerek, szerintem hiányzik belőle az undok-gén, mert amióta a dackorszak véget ért, azóta nem is lehet vele úgy igazán összeveszni. Ráadásul 5 éves kora óta akkora humora van, hogy borulok le néha a székről a szóviccein. Ezzel szemben a húga enyhén szólva pokróc tud lenni, ő az, aki ajtót csapkod, ha nem tetszik neki valami, és egészen pici kora óta bárkinek leordítja a haját, ha ellentmondanak neki.
Ugyanaz a nevelés, két teljesen különböző gyerek.
Az egyik bűbáj, a másik képtelen a kompromisszumokra, és úgy általában lepattannak róla a nevelési törekvések. Még sincs olyan érzésem, amikor a középső az utcán adja elő a drámakirálynőt, hogy jobban szeretném a nagylányomat. Mind a hármuk után ugyanolyan vehemenciával vetném magam a kútba. Mind a hármukért ugyanúgy megküzdök az oroszlánnal, és megvédem őket bármitől, ami rajtam múlik. Az egyikükkel könnyebb együtt lenni, a másikkal kicsit nehezebb, a harmadikkal pedig csupa mosoly. Különböző személyiségek, de ettől még nem szerethetőbb az egyik a másiknál, csak mások.
De ha arról beszélünk, hogy úgy fogadjuk el a gyerekeinket, ahogy vannak, akkor az azt jelenti, hogy ugyanannyira szeretjük is őket. Különben is, a gyerekeink felé a szeretet szerintem nem olyan, mint egy torta, hogy az egyiknek nagyobb szelet jut, a másiknak pedig kisebb, hanem egy nagy halmaz az összes gyerek, akik benne vannak a szívünk csücskében. Onnantól kezdve, hogy megszületnek, minden napunk arról szól, hogy próbáljuk őket jól szeretni, boldoggá tenni, mosolyt csalni az arcukra, és próbáljuk elkerülni, hogy bömböljenek. Leegyszerűsítve ezt tesszük, és mindezt szeretetből tesszük.
Az anyukák 88 százaléka jobban szereti a fiát
Bár azért ismerem azt is, amiről ez az anyuka nyilatkozott a riportban a fiával kapcsolatban, én is mindig éreztem gyerekkoromban, hogy anyukám kicsit jobban odavan a bátyámért, mint értem. Biztos van abban valami, hogy a fiaikat az anyák máshogy kezelik, mint a lányaikat, olvastam erről egy felmérést, amiben 2500 anyukát kérdeztek meg erről, és 88 százalékuk elismerte, hogy máshogy állnak a fiukhoz, és inkább a lányokat kritizálják. Sőt 55 százalékuk azt is leírta, hogy erősebb kötődést éreznek a fiaik iránt.
Mivel nincs fiam, ezért erről nem tudok véleményt formálni, de azért arra buzdítok minden fiús és lányos anyát, hogy ha ilyesmit észrevennének magukon, akkor ne éreztessék a lányaikkal inkább – és ne nyilatkozzanak erről a Daily Mailnek ország-világ előtt –, és szeretgessék őket ugyanannyit, mint a fiúkat. Elvégre ők még gyerekek, amit tőlünk kapnak útravalónak, annyijuk lesz, amikor kilépnek a nagybetűs életbe. Kapjanak inkább sok melegséget, elfogadást és bizalmat, hogy egészséges lelkű felnőttek váljon belőlük.
