Egyszer sem voltam a gyerekeim bébiszittere a 10 év alatt, amióta apuka vagyok. A gyerekfelvigyázás nem az én feladatom. A nevelőapjuk vagyok, nem pedig egy 16 éves lány, 1000 forintos órabérrel. Az én dolgom az, hogy megtegyek mindent értük, ami csak tőlem telik. Nem gondolom, hogy hetente pár óra felvigyázással jutnék minőségi időhöz a gyerekeimmel.
Nem valami béna idióta vagyok, akire nem lehet rábízni a mosást, főzést vagy a pelenkacserét.
Jó, talán még én magam sem bíznám magamra a pelenkázást, de ez most nem tartozik szorosan a tárgyhoz. A lényeg, hogy egyetlen apát sem szabad úgy kezelni, mint egy bébiszittert, akire az elfoglalt órákban rábízzuk a gyereket. Kollektíve sokkal többek vagyunk ennél a félrevezető, apaságról alkotott képnél.
Mi, apukák, nevelőapák, örökbefogadó apák és biológiai apák, mind csak apák vagyunk. Azért nem bébiszitterkedtem ilyen sokáig, mert inkább azt választottam, hogy szülő leszek ahelyett, hogy anya helyettesítője lennék, amikor ő épp nem ér rá. A médiában és a közvéleményben is azt tapasztalom, hogy eléggé ingyenélő, trehány pasiknak vagyunk beállítva, mintha az igazi apaság egyféle aberráció lenne. A hagyományos és férfias apaképben a szülői feladatokat anyára hagyjuk.
Az apukák a pálya széléről nézelődhetnek maximum, és rátolják a felelősséget az anyukákra. Ötven éve még mi voltunk az egyetlen kenyérkeresők, akik fegyelmeztek otthon maximum, nem gyereket neveltek. Mostanra ez annyit változott, hogy totálisan idiótáknak vagyunk beállítva, akik a gyerek körüli legkisebb feladatokat sem bírják ellátni. Az apukák csak nagy gyerekként vannak kezelve, felelősségérzet nélkül létezünk a világban, akiket az érett feleségeknek kell nevelgetni a gyerekekkel együtt.
Pedig ennél jóval több van bennünk.
Nemrég bejött a boltunkba egy apa a gyerekeivel, akik rendkívül jól viselkedtek, pedig ez olyan fajta bolt, ahol az apák és gyerekek rendszerint kipróbálnak mindent, és kicsit sem viselik jól magukat. Ez a dolguk nálunk, úgyhogy ez rendben is van. Egy kollégám a férfi ismerőse, így poénosan rögtön megjegyezte neki: “Na, látom, ma te vagy bébiszitter.”
Összerezzentem, láttam, hogy az apukának is betalált a megjegyzés. Nemcsak azért, mert degradáló volt, hanem mert ráadásul egy másik apától jött. Tudom, hogy nem rosszindulatból mondta, mégis ezzel a megjegyzéssel semmibe vette a férfit, mint apát.
Szinte gyanússá válik a környezet számára, ha apa aktív módon vesz részt a gyerekei nevelésében, nem pedig idegenként lézeng csak körülöttük. Ha egy nő viszi a gyerekeket a játszótérre, akkor senki sem néz rá furcsán. Ha apa ül a homokozó mellett, és nézi, ahogy a csemetéi játszanak, akkor már méregetni kezdik, hogy mit művel ott. Vajon tényleg a saját gyerekeivel jött, vagy valami perverz?
Az apukák előlépnek az árnyékból
Ha egy férfi mosolyog egy gyerekre nyilvánosan, akkor az veszélyesnek minősül általában, míg ha egy nő teszi ezt, az természetes. Én például szeretek integetőset játszani a pici gyerekekkel, mert olyan nyíltan örülnek, ha valaki integet nekik akár egy unalmas bevásárlás során. De arra vagyunk kondicionálva, hogy ha egy férfi tesz ilyet, nagy vigyorral az arcán, akkor biztos valami rosszat akar.
Szerencsére azért van egy pozitív trend kibontakozóban: az apukák lassan előlépnek az árnyékból, és elkezdtek apaként viselkedni. A gyerekek életének aktív résztvevői akarnak lenni, és nem csak holmi felvigyázók, akik csak tespednek a kanapén sörrel a kezükben idejük nagy részében. Ők a mi gyerekeink is, úgy is kell kezelnünk őket. Nem helyettesek vagyunk az életükben, hanem fontos szerepünk van: szülők vagyunk.
