Amikor Mark Zuckerberg a Facebook-üzenőmön bejelentette, hogy feleségével gyermeket várnak, hát nem voltam valami lelkes. Nem azért, mert nem örülök, ha gyerek születik, hanem mert úgy gondoltam, hogy hagyjon már engem a Zuckerberg, nem is vagyunk barátok, még ha ő – nyilván – bele is lát a profilomba, ha éppen kedve tartja. A privát szférámba – az üzenőfalamba – ne szóljon már bele. Végül mégis végigolvastam a bejelentését és egy hozzá kapcsolódó cikket is a Time-ban, amelyik arról szólt, hogy Zuckerbergnek hála, előkerült egy fontos téma: az apák és a vetélés. Ezt pedig nem tudtam tagadni.
Mark Zuckerberg és felesége, Priscilla Chan
Mert Zuckerberg leírja, hogy a mostani előrehaladott várandóssága előtt a felesége háromszor vetélt el, és beszél arról is, milyen magányos érzés is elveszteni egy babát, akiről már annyi álmot szőtt a (férfi)ember, akivel kapcsolatban már annyi mindent elképzelt, és a végén ott marad a semmi, ráadásul sokszor megbeszélni sincs kivel. Csak a félelem marad, hogy valamit elrontott, ő a hibás, és végül egyedül küzd a saját kilátástalanságával és tanácstalanságával.
Aaron Gouveia, a daddy-files-blog és a Time-cikk szerzője szintén elmeséli a saját élményeit: ők öt gyermeket vesztettek el a feleségével.
“Mindketten összetörtünk, de csak egyikünk mutathatta ki”
Aaron elmondja, hogy úgy érezte, neki, a férfinek kell erősnek mutatnia magát, mit is mondhatna abban a helyzetben, ahol a felesége viseli az összes fizikai terhet a lelkiek mellett, ráadásul, mivel tőle senki sem kérdezte, hogy van, így arra jutott, mindez valójában – minden megérzése ellenére – a felesége problémája, neki pedig “csak” a támogató szerep marad.
Azt sem tudta, gyászolja-e a babákat, egyáltalán babának tekintse-e a kis embriókat, és felhozhatja-e a saját veszteségének témáját a feleségének, aki maga is el van foglalva az érzéseivel. Mint férfi, lehet-e egyáltalán szomorú ilyesmi miatt? Megengedett-e ez az érzés neki?
Mivel pedig úgy érezte, ez igazából nem férfitéma, a környezete épphogy nem a kibeszélést várja tőle, hallgatott róla, így viszont a házassága is krízisbe torkollott. A helyzet akkor javult csak, amikor egy terapeutával hajlandó volt végigbeszélni a fájdalmait, és online megosztotta az érzéseit hasonló nehézségeket átélt párokkal, férfiakkal.
Ekkor jött rá, hogy a fájdalmával nincs egyedül.
Ugyanúgy, ahogy Zuckerberg sem volt, pedig úgy élte meg. Ahogy az általunk ismert férfiak sincsenek, de vajon tudják ezt? Magyarországon nem ismerek olyan kezdeményezést, amelyik a férfiak és a vetélés kapcsolatával foglalkozna, eközben felteszem, hogy a pár- és családterápiákon az ilyen irányú veszteségek témája gyakran előkerül. Már ha valaki elmegy oda.
Azt is látom közeli ismerősi körömből, hogy sok férfi mostanában – és ez régen talán kevésbé volt így – már nagyon korai, magzati korban kapcsolatba kerül születendő gyermekével, és éppen ebből adódóan a vetélést is intenzívebben átéli. Régebben, a szüleink korában, ez sokkal inkább a nőre tartozott. Nyilván akadtak kivételek, de az intenzív, szinte közös várandósság manapság lett igazán elterjedt. És ez egyébként nagyon is jó dolog.
De persze ezzel együtt jár, hogy a veszteség talán szinte ugyanolyan súllyal nehezedik az apa vállára is.
Iszonyú nehéz helyzet, hiszen valóban, nőként épp eléggé el vagyunk foglalva a saját fájdalmunkkal, a saját érzéseinkkel, a görcseinkkel, a vérzéssel, a reményvesztettséggel, milyen nehéz már ilyenkor segítséget is nyújtani a másiknak! Főként hogy egy vetélésen átesett nő teljesen jogosan és érthető módon vágyik támaszra, vigasztalásra, pátyolgatásra.
Tudom ám, hogy a férfiak nagy része nem szeret érzelmekről beszélni, eleve nem így oldaná meg a problémáit, nem megy el csoportba, nem is így szereti kezelni a helyzetet. De ha csak ennyit tudnának, hogy nincsenek egyedül. Ha csak azt tudnák, hogy a szomszéd, a haverjuk és még rengeteg férfi is érezte már azt a semmit, azt az önvádat, amit ők, azt a tehetetlenséget és azt a fájdalmat, már könnyebben lennénk. Mert mi, nők, azért össze tudunk nézni, és látjuk, hogy a másik ismeri az érzést. Egy megjegyzésből levesszük az értő együttérzést. De a férfiak valahogy nem. Meg sem említik sokszor. Bárcsak megtennék mégis!
