Önkéntesek, akik belső motivációból dolgoznak a fiatalokkal a Srí Lanka-i terápiás közösségben. Az is csábító ebben a munkában valószínűleg, hogy a helyszín egzotikus, de mellette ez azért kemény meló, ha csak az én Dorkám mentorára, Hárs Nórira gondolok, tudom, hogy nem lehetett könnyű dolga. Neki anya helyett anyának kellett lennie a lányom mellett, minden nap felkeléstől lefekvésig őt terelgetni, jól kezelni a dühkitöréseket, a kaja körüli balhékat és azt, hogy minden apróságból konfliktust generál.
A legtöbb összeveszése és kiabálása épp ezért Nórival történt, ahogy ha én vagyok ott, akkor velem lett volna, viszont Nóri máshogy reagált, ami sokkoló lehetett Dorka számára, hiszen tőlem teljesen más reakciókhoz szokott hozzá. Itthon lábujjhegyen jártunk, hogy jaj, csak nehogy kiboruljon a gyerek, ott viszont hirtelen azzal találkozott, hogy szabad hisztizni, pardon, habcsókolni.
Az elfogadó légkör és a közösség ereje
Ahogy Nóri mesélte, ez merőben új hozzáállást jelentett Dorkának, hogy a mentorok és a pszichológusok nem azt közvetítik felé, amit eddig tapasztalt az oviban, iskolában, itthon, hogy ez rossz és ezt nem lehet csinálni, hanem egy elfogadó légkör vette körül, amiben azt érezte, hogy nem utasítják el őt azért, ahogy viselkedik.
Belegondolva Dorka és a többi hozzá hasonló gyerek folyamatosan ezzel az elutasítással találkozik az élete minden szegletében, aztán egyszer csak odakerül, 7000 kilométerre otthonról, ahol van egy rakás ember, akik meglátják benne a jót. Akik nem azonosítják a személyét a problémás viselkedésével, hanem kíváncsiak rá, hogy milyen ő valójában, anélkül a magatartás nélkül, amibe beleragadt. Ezt átélni valóban sorsfordító élmény lehet, új perspektívát, új szemléletmódot adhat az élethez. Felfedezhetik mások szemében önmagukat, a jó oldalukat, a problémamentes énjüket.
Hárs Anna, a főmentor még motorozásra is rávette Dorkát
Másik oldalról pedig ott van a közösség ereje, hogy azzal találkozik ott a gyerek, hogy mással is van probléma, nemcsak vele. Itthon kitaszítottként él a saját környezetében, ott pedig találkozik több másik kitaszított gyerekkel, akiknek mind megvan a maga gondja-baja, és lám, mégis lehet őket elfogadni és szeretni. A mentoráltak, azaz a gyerekek sokat segítenek egymásnak, más ereje van annak, mikor egy korosztálybeli, hasonló problémákkal küzdő embernél találnak támogatásra, elfogadásra, mint amikor egy pszichológustól kapják meg ezt.
Például, Nóri beszámolója szerint, Dorka is segített tudtán kívül az egyik társának, csak azzal, hogy szeretettel fordult felé és az első pár napban összebarátkozott vele. Az ő gyermeki figyelme, nyitottsága pont kellett annak a nagy kamasz mentoráltnak ahhoz, hogy kinyíljon és kicsit másképp tekintsen saját magára. Oda-vissza hatnak egymásra a gyerekek, mentorok és pszichológusok, olyan közeget hozva létre, ami minden oldalról támogatja az ott lévő fiatalokat.
Mivel a Chance programban a szakemberekkel együtt élnek a mentoráltak, ezért olyan, mintha pár hónap alatt többévnyi terápia zajlana le hirtelen. Sokkal több információt és visszajelzést kapnak a pszichológusok a gyerek viselkedéséről, mint ha csak alkalmanként találkoznának velük, így hatékonyabban is tudják a diagnózist felállítani és a kezelést kialakítani. Intenzitásban ezért verhetetlen, a gyerekeknek nincs is alkalmuk és idejük visszaesni, mert nem mennek haza egy óra terápia után és nem várnak egy hétig a következő terápiás találkozóra, hanem reggelre kelve ott kell folytatniuk az önismereti munkát, ahol lefekvéskor abbahagyták.
A mentoroknak mit ad ez a munka?
Nórit kérdezgettem, hogy milyen belső motiváció hajtja vajon a mentorokat, akik nem épp egy könnyű feladatra vállalkoznak. Általában ugyan van valamilyen pedagógiai, szociális irányultságú érdeklődésük, végzettségük, munkájuk itthon, de előfordult már a soraik között fodrász és filmrendező is mentorként. A mentorság nincs végzettséghez kötve, bárki jelentkezhet, aki érzi az erőt magában hozzá, majd három-négy találkozó után Vaskuti Pali vezető szakpszichológus és csapata választja ki, hogy ki menjen velük a következő turnusban.
Nóri és Dorka a motorcsónakban
Nóri szerint az jelentheti a legnagyobb belső motivációt, hogy a Chance program nemcsak a gyerekeknek, hanem a mentoroknak is gyors sikerélmény ad. Olyan feltöltődést jelent az ott dolgozóknak, amit az itthoni munkájuk során kevesen kapnak meg.
“A hétköznapok taposómalmában általában olyan érzésed van, hogy árral szemben mész, rengeteg energiát belefektetsz a munkádba, de nem kapsz hamar túl nagy horderejű visszajelzést, míg itt hatalmas és látványos a fejlődés a gyerekeknél két-három hónapon belül. És mindez rajtad is múlik. Egy olyan élmény, hogy megváltoztatod, adott esetben meg is mented egy másik ember életét. Mentorként átélheted, hogy benne van a kezed, részed van abban, hogy egy másik embernek jobbá válik az élete. Nem évekig tartó tanítás vagy terápia során kapod ezt a visszajelzést a munkádról, hanem pár hónap alatt. Ez felemelő érzés, amiért azt látod, hogy érdemes csinálni, amit csinálsz.”
Nem finomkodós, pátyolgatós munka ez, hiszen olyan fiatalokról van szó, akik olykor drogfüggők, esetleg otthon agresszívak és akár a saját szüleiket is bántják, vagy dühkitörésekkel küzdenek, nem fogadják el a szabályokat, nem tudnak beilleszkedni. Odacsöppennek Srí Lankára, ahol a mentoroknak olykor kemény kézzel kell megfogni őket, hogy a régi viselkedésmintáikat levetkőzhessék.
Kéznél van a segítség
Elsősorban a mentorok azok, akiknek kezelniük kell a hirtelen felmerülő problémás helyzeteket, de mindig ott van a pszichológiai segítség is kéznél. Mint ahogy Dorkánál is előfordult ilyen, amikor pár kiborulásánál szükséges volt a pszichológus beavatkozása, hogy megnyugtassa. A terápiás foglalkozások tehát nem úgy zajlanak, hogy délelőtt 10-re odamegy a gyerek a pszichológushoz, leül vele szemben a fotelbe és 50 percet beszélgetnek, hanem azonnali reakció van, azonnali kibeszélés, ha a probléma úgy kívánja. Ezért voltak olyan napjai is Dorkának, amikor több órát töltött vele a pszichológusa, hol a medencében, hol a szobájában, hol a kertben a kispadon beszélgetve.
Vaskuti Pali tanítja Dorkát úszni
Nóri azt mesélte, hogy kihívás volt Dorka a kora miatt, mivel a kamaszoknál egészen más problémák merülnek fel, mint nála a mindennapok során. A kamaszoknál olykor arra is figyelni kell, hogy ne szegjék meg a közösség szabályait – ne igyanak titokban alkoholt például –, de Dorkánál ilyenre nyilván nem kellett számítani. Viszont Dorka meg megjelent a kis rózsaszín ködben a Barbie babáival és gyermeki szókimondásával, ami merőben új színt hozott a közösség életébe. Míg a nagyok néha elvonulnak már maguk között beszélgetni, addig Dorka folyamatos jelenlétet kívánt a mentorától, nem volt szünet, lefekvésig tartani kellett a frontot.
Az viszont általánosan igaz minden korosztály mentorára, hogy a feladat az, hogy ráhangolódjon a rábízott gyerekre, villámgyorsan megismerje a rezdüléseit, és olyan reakciókat találjon magában, amikkel terelgetheti őt a jó irányba. Tényleg kemény meló, sokan ezen a feladaton szülőként elhasalunk, nekik pedig pár hónap áll csak a rendelkezésükre, hogy a már rögzült magatartásformákkal felvegyék a harcot. Elismerésre méltó munka, ami előtt kalapot kell emelnünk és drukkolni nekik, hogy a továbbiakban is megtalálják a gyerekekkel a hangot. Az eddigi eredmények biztatóak: több mint 40 gyereken segítettek már az elmúlt két évben a Chance programban, reméljük, hogy egyre többen eljutnak hozzájuk a jövőben.
Olvasd el az előzményeket is:
- 7000 kilométerre küldtem az aspergeres lányomat, hogy új esélyt kapjon az életre
- “A te gyereked is autisztikus?” – a téves diagnózisok országa vagyunk?
- Nincs elrontott élet. Csak esélyt kell adni a változásra a gyerekeknek
- “Annyira édes, ahogy dolgozik magán” – Betekintés a Srí Lanka-i terápiába
- A terápia következő lépése: ignorálják a habcsókokat
- Rettegek, hogy az én gyerekem is lehet autista
Kövesd a fejleményeket az Anyám borogass! blogon és Facebookon is.
