“Sose altasd a babát magad mellett, mindig a hátán aludjon, mert veszélyes, megfulladhat.”
“Az együtt alvás remek módja, hogy többet aludj, és még a kötődést is segíti.”
“Tanítsd meg a gyereknek az önnyugtatást, hagyd sírni, hogy magától aludjon el, mert különben manipulálni fog, és ugrálhatsz hozzá éjszaka.”
“Ne hagyd sírni a babádat. Azt fogja hinni, hogy elhagytad, az ősbizalma sérül.”
“Szoptasd igény szerint, a gyerek tudatni fogja veled, ha éhes.”
“Szoptasd négyóránként, hogy elkerüld a komfortszoptatást.”
“Nyugodj meg, és csak hagyd magad úszni az árral, nem a kell napi rutint erőltetni.”
“Minél hamarabb alakítsd ki a napi rutint, a gyereknek szüksége van a határokra.”
Olyan sok vélemény, olyan sok tanács és még több javaslat a legjobb trükkökről, ha szülő vagy.
Annyira kimerítő… Az első évünk nagy részét azzal töltjük, hogy próbálunk megfelelni mindenféle “hogyan kell” és “mit ne tegyél” feltételeknek. A végén már azt érezzük, hogy a mi gyerekünk sosem alszik, eszik vagy viselkedik úgy, ahogy kellene neki, és valószínűleg már iskolás korában terápiára kell járnia azért, amit mi elszúrtunk baba korában.
Nálam az első szülinap körül kezdett derengeni a fény. Ekkor még mindig nem úgy aludt, ahogy kellett volna, nem aludta át az éjszakát, kétóránként bömbölt, miközben én egyre feszültebbé és frusztráltabbá váltam. Próbáltuk követni a szabályokat, amikor alvásidő volt, szigorúan tartottuk az esti rutint: ugyanabban az időben fürdetés, evés, altatás. Ha épp valahol családilag programon voltunk, mindig hazaértünk este hétre, hogy a napirendje ne boruljon. Nem használt, nem aludt el tőle könnyebben.
Próbáltuk a sírni hagyós módszert, de ez sem ment túl gördülékenyen. Mindenki azt mondta, hogy ne ugorjak a sírására, mert akkor megtanulja, hogy mindig rögtön ott termek, ha megnyikkan. De valahogy nem bírtam elhinni, hogy egyévesen direkt akar manipulálni, ráadásul borzalmasan éreztem magam, amikor egyedül sírt a szobában, úgyhogy inkább feladtam. Viszont nála az a tanács sem működött, hogy minden egyes alkalommal bemenjek hozzá, amikor felsír, mert akkor a bizalom miatt nem bömböl majd éjjel. Úgy tűnt, nekünk semmi esélyünk sincs egy nyugodt éjszakára. Aztán ráébredtem valamire: azzal töltöttem 12 hónapot az életünkből, hogy egyre inkább megismerjem ezt a kis embert, és nálam többet senki sem tudott róla.
Egynapos babák és anyukáik
Nem alvástrénerre és módszerekre volt szükségem, hanem arra, hogy a saját utamat járjam.
Az én utam az volt, hogy kicsit hagytam sírni, aztán kicsit visszamentem, hogy megnyugtassam, amikor úgy éreztem, hogy már nagyon nekikeseredett. Ebben a nyugtatásban benne volt a saját, jól bejáratott csitító ének, neki kifejlesztve, az ő igényeire szabva. Ez a dal sem volt benne a könyvekben, hanem egy Sziámi szám volt, ráadásul még csak nem is túl kedves szöveggel, mégis, neki ez jött be, ha ez felcsendült, akkor megbékélt. Néha arra is szüksége volt, hogy az éjszaka közepén kicsit ringjak vele a hintaszékben, én pedig jól éreztem magam vele ringatózva, hajnalban, bóbiskolva. Nem volt szabályos, de legalább működött.
Lassan de biztosan a kislányom megtanulta, hogyan kell aludni. Nem úgy történt, ahogy meg volt írva, vagy ahogy a szomszéd néni vagy a játszótéri anyuka tanácsolta. A saját idejében és a saját útján következett be. Az én egyéni kislányom egyéni igényeire szabva, mert megtanultam a saját anyai ösztöneimre hallgatni.
Mindenki jó szándékból szeretné átadni a saját tapasztalatait, saját igazságait. Csakhogy ami más gyerekével működik, az nem biztos, hogy az enyémmel vagy a tiéddel is működik. Megér egy próbát, de gyorsan el kell engedni, ha nem jelent megoldást a problémánkra. Az egyetlen tanács, amire hallgatni kell: bízz a saját ösztöneidben. Egy kis idő kell nekik, hogy kifejlődjenek, nem jönnek csak úgy a szüléssel maguktól, de utána aranyat érnek. Zárd ki a külvilágot, figyelj a gyermekedre, és bízz magadban. Senki más a világon nem tudja nálad jobban, hogy mire van a te babádnak szüksége.
