Nyílt levél depressziós barátomnak

Nézd csak, kicsit nehéz erről beszélnem, mert én is ismerem a mélységet meg a nehéz napokat, amikor semmihez sincs kedved, meg az érzést, hogy semmire sem vagyok jó és mindenki másnak jobb nálam, és mindenki szebb meg okosabb meg sikeresebb meg hasznosabb, mint én vagyok, megvan ez az érzés, hidd el, nagyon is, de azért létezik egy másik is, az pedig arról szól, hogy ez a létezés tele van örömmel. Nem a szokásosakra gondolok, hogy megnyered a főnyereményt, megkapod a diplomát, születik egy gyereked vagy bármi ilyen, állítólag kirobbanó boldogság, hanem az igazi kicsi váratlanokra.

Láttál már virágot? Például cseresznyevirágot tavasszal?

Ha nézed egy ideig, csak úgy, de tényleg csak úgy, minden cél nélkül, könnyen kiderül, hogy a világ minden szépsége megtalálható benne. Egyik cseresznyevirág sem szabályos. Soha nem ugyanolyan méretű az összes szirmuk, és néha egy-egy már barnulni kezd, vagy félig hiányzik. De ha sokat nézed, előfordul, hogy rájössz, tökéletesek, így, ahogy vannak. Hogy csak egy baj van velük: túl sok került egymás mellé, egy elég lenne a szemnek, így szinte befogadhatatlan ez a burjánzás. És mindegyik úgy jó, ahogy van. Nemcsak hogy jó, hanem mintha benne lenne az egész világegyetem. De túl messzire mentem. A lényeg, hogy ilyenkor megszületik az öröm. Csak ennyi. Erre gondolok.

Vagy arra, hogy mész a mezőn, és fúj a szél. És akkor megvan. Csöndben ülsz, és melléd telepszik a macska, ő is ül. Nevet a gyereked, és meg kell zabálni. Egy pár ölelkezik az utcán, annyira örülnek egymásnak, nem tudják abbahagyni a másik puszilgatását, és az örömük egyszerűen átszáll rád, nincs mit tenni, még irigykedni sincs időd, mert az az ujjongás, ahogy a lány a férfi nyakába borul, az maga az irigylésmentes boldogság, és olyan erős, hogy tőle tíz méterre is érezni. Ez az.

Rámosolyogsz a szomszédra, és visszamosolyog. Egy kisgyerek odajön hozzád a játszótérre, és rád bízza a piros kismotort. Csillog a fény a kocsma ablakán, olyan szép színű, zöldes. Buborékokat fúj egy anyuka a padon – egyszer azt mondta egy kedves barátnőm, a buborékoknál nincsen szebb dolog a világon, a gyerekek is így gondolják. Vízpermet fogad a parkban, olyan lesz a hivatali ruhád, de kit érdekel?

Tudod, azért írom mindezt, mert végtelenül nyomasztó a búbánatot nézni. Tehetetlenül ülök előtte, és kirángatnálak, ha tudnálak, de nem megy.

Valaki egyszer azt mondta, az öröm döntés kérdése is. Nem tudom, tényleg, hogy igaz-e, de basszus, lehet próbálkozni. Én is tudom, hogy fáj. Annyi minden tud fájni. Annyit bántottak már mindenkit, annyit sérültünk, annyira lehet félni a továbbiaktól, ott az apánk, az anyánk, az Isten, a világ, persze, mind csak bántottak, hogyne. De az a rohadt, minden részvétet nélkülöző fekete rigó fel fog ülni a ház tetejére holnap is, oszt csipogja azt a rémes-vicces dallamot, amit valahol összeszedett. Lehetne neki örülni. A kávé illata jó lesz reggel, ahogy megcsapja az orrod, belélegzed, és eszedbe jut a sok korábbi reggeli kávé, a téliek meg a nyáriak, amiket otthon ittál, meg amiket kávézóban meg külföldön, utazás alatt, és onnan eszedbe juthat a tenger, a só, a hullámok, a szabadság. Hogy volt olyan is, ha most nincs.

Mert ha ez nem tűnik fel, sajnos szerintem az történik, hogy elmúlnak az évek. Egyszerűen csak a semmivel. A sok szarral, a borongással. És azt vedd eszedbe, csak egy pillanatra, hogy jobb ma felnézni, és megpillantani a cseresznyevirágot, a kis hibákat a szirmaikban, na jó, jó lesz jövő tavasszal, most majd az őszi levelet, a sárgát meg a bordót, szóval mindezeket, mint később, évek múltán. Jobb ma a homlokodra csapni, hogy basszus, basszus, mit hagytam ki, hány éve virágzik ez itt előttem, és hány éve hull le a levél ilyen bordón meg sárgán, és hány éven keresztül mentem el mellette, mert az életemen agyaltam, mert az érdekelt, ki miért bántott, mit kellett volna mondanom, mit tehettem volna, mit hibáztam és mások mit hibáztak, kit bántok és ki bántott, mi a baj velem meg mi a baj a világgal, hogy a nagy gondolkodásban csak épp a levelet szalasztottam el. Meg a virágot. Meg a fekete rigót. Meg a gyerek kacagását. Meg a kósza ölelést, aminek nem volt akkora jelentősége, csak amennyit a napos délután adott neki. A ferde napsugarakat, a kutya szemében felcsillanó örömet, az izmaim boldog megfeszülését és elernyedését, a ruha érintését, azt a félig kedves sms-t.

Nem késő, hetvenévesen sem késő, csak ha most ezt belátod, már így is talán sírni fogsz az elszalasztott rigókon meg szirmokon. És azért is mondom, hogy most, talán mégis most jó lenne, mert annyira örülnénk neki mi is. Én is. Én meg a családod meg a barátaid, mi nagyon örülnénk, ha jól éreznéd magad. A fekete rigónak talán mindegy. Meg a cseresznyevirágnak meg a levélnek. De lehet, hogy nekik sem.

További cikkek a depresszióról!

• “Mit sírsz ahelyett, hogy örülnél?” – A szülés utáni depresszió
•  Depresszió: úri huncutság, vagy komoly probléma?
• 10 fotó, ami megmutatja, milyen a depresszió valójában