nlc.hu
Baba
Anyának lenni nehéz, de azért nem kell minket (le)sajnálni

Anyának lenni nehéz, de azért nem kell minket (le)sajnálni

Szinte mindenhol olyan cikkek jönnek velem szembe, amik azt taglalják, mennyire nehéz szülőnek lenni. Nyögjük az anyaságot, a kialvatlanságot, a szoptatással járó mizériát és még a párkapcsolat is rámegy, ha baba születik a családban. Túl sötétté vált a kép a szülőségről.

A szülőket, anyukákat valamiféle feketeségbe boruló veremben ábrázolják ezek a cikkek, amiben csupa szenvedés vár rájuk. Lehet, hogy ez csak annak az utózöngéje, hogy most a nyári szünet alatt túl sok időt töltöttek együtt a gyerekek a szüleikkel és egymás agyára mentek, de tény, hogy most negatívabb valahogy a szülőség megítélése, mint eddig.

Ha olyan ember lennék, aki mindent elhisz, amit olvas, akkor még a végén elhinném magamról, hogy az életem nehéz és sajnálatra méltó, amiért van három gyerekem, akik közül az egyik – ó, jajj – baba korban van. Mert a legnegatívabb időszaknak mostanában a baba születése utáni időszakot festik le, mintha az valami “mindmeghalunk” életszakasz lenne. Persze, nehéz sokszor, de azért ne essünk át a ló túloldalára. Ha csak ez a negatív oldala létezne az anyaságnak, akkor a nők befejeznék a szaporodást egyszer és mindenkorra.

Értem és át is élem napról napra, hogy nem könnyű anyának lenni.

Van egy csomó hátránya, meg még karikák is vannak tőle a szemeim alatt és 10 kiló plusz csücsül a fenekemen, amit szintén rákenhetek a terhességekre. De ettől még nem nyomorult és boldogtalan az életem, nem kilátástalan és nem jelenti azt egy gyerek érkezése, hogy vége van a világnak számunkra.

Anyának lenni nehéz, de azért nem kell minket (le)sajnálni

Véletlenül sincsenek egyszerű gyerekeim, akik elüldögélnének egy rajzlappal és két ceruzával naphosszat, átéltem a másfél évnyi korkülönbséges élethelyzetet, amikor semmi mást nem tud tenni az egyszeri anya, mint a túlélésre játszani, benne voltam az egyedülálló anyaságban, amikor aztán olyan szintű felelősség szakadt rám, amiről álmaimban sem hittem volna, hogy elbírom. De közben, a legzivatarosabb gyerekes időkön túlesve, amikor a háromévesem négy órát üvöltött a vonaton Kanizsa felé, míg a másik félóránként kelt fel éjszaka, azt kell mondanom, hogy jó anyának lenni.

Sőt a boldogtalanság mindezek ellenére messzire elkerül.

A legrosszabb napjaimon csak rá kell néznem a gyerekeimre és elgondolkodni, mi lenne velem nélkülük. Nem azért, mert ősanya vagyok, aki nem tudná definiálni magát a gyerekei nélkül, hanem azért, mert mégis csak őket szeretem a világon a legjobban. Meg azért is, mert értük érdemes küzdeni, érdemes felkelni éjszaka, még a kisebesedett mellbimbó is megéri, meg a szétrepedt bőr a hasamon, bár kétségtelen, hogy ezek azért majdnem leverik a lécet a kibírhatatlanságban.

Ahogy nézem, nem vagyok ezzel egyedül, több olyan szülőt ismerek, akik tulajdonképpen egészen megkedvelték ezt a szülői játékot és még jól is érzik magukat a gyerekeikkel. Nem megoldandó problémának látják őket. Ők csendesebbek, mint azok, akik panaszkodnak naphosszat a gyerekeikről, de remélem azért még többségben vannak. Lehet, hogy nem annyira izgalmas, ha valaki leírja az anyaság, szülőség jó oldalát, azért nem cikkeznek róla, pedig szükség van erre a pozitív oldalra is a teljes képhez. Már csak azért is, hogy akinek még nincs gyereke, el ne menjen a kedve az egésztől a sok riogatás miatt.

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top