Anyának lenni nehéz, de azért nem kell minket (le)sajnálni

A szülőket, anyukákat valamiféle feketeségbe boruló veremben ábrázolják ezek a cikkek, amiben csupa szenvedés vár rájuk. Lehet, hogy ez csak annak az utózöngéje, hogy most a nyári szünet alatt túl sok időt töltöttek együtt a gyerekek a szüleikkel és egymás agyára mentek, de tény, hogy most negatívabb valahogy a szülőség megítélése, mint eddig.

Ha olyan ember lennék, aki mindent elhisz, amit olvas, akkor még a végén elhinném magamról, hogy az életem nehéz és sajnálatra méltó, amiért van három gyerekem, akik közül az egyik – ó, jajj – baba korban van. Mert a legnegatívabb időszaknak mostanában a baba születése utáni időszakot festik le, mintha az valami “mindmeghalunk” életszakasz lenne. Persze, nehéz sokszor, de azért ne essünk át a ló túloldalára. Ha csak ez a negatív oldala létezne az anyaságnak, akkor a nők befejeznék a szaporodást egyszer és mindenkorra.

Értem és át is élem napról napra, hogy nem könnyű anyának lenni.

Van egy csomó hátránya, meg még karikák is vannak tőle a szemeim alatt és 10 kiló plusz csücsül a fenekemen, amit szintén rákenhetek a terhességekre. De ettől még nem nyomorult és boldogtalan az életem, nem kilátástalan és nem jelenti azt egy gyerek érkezése, hogy vége van a világnak számunkra.

Véletlenül sincsenek egyszerű gyerekeim, akik elüldögélnének egy rajzlappal és két ceruzával naphosszat, átéltem a másfél évnyi korkülönbséges élethelyzetet, amikor semmi mást nem tud tenni az egyszeri anya, mint a túlélésre játszani, benne voltam az egyedülálló anyaságban, amikor aztán olyan szintű felelősség szakadt rám, amiről álmaimban sem hittem volna, hogy elbírom. De közben, a legzivatarosabb gyerekes időkön túlesve, amikor a háromévesem négy órát üvöltött a vonaton Kanizsa felé, míg a másik félóránként kelt fel éjszaka, azt kell mondanom, hogy jó anyának lenni.

Sőt a boldogtalanság mindezek ellenére messzire elkerül.

A legrosszabb napjaimon csak rá kell néznem a gyerekeimre és elgondolkodni, mi lenne velem nélkülük. Nem azért, mert ősanya vagyok, aki nem tudná definiálni magát a gyerekei nélkül, hanem azért, mert mégis csak őket szeretem a világon a legjobban. Meg azért is, mert értük érdemes küzdeni, érdemes felkelni éjszaka, még a kisebesedett mellbimbó is megéri, meg a szétrepedt bőr a hasamon, bár kétségtelen, hogy ezek azért majdnem leverik a lécet a kibírhatatlanságban.

Ahogy nézem, nem vagyok ezzel egyedül, több olyan szülőt ismerek, akik tulajdonképpen egészen megkedvelték ezt a szülői játékot és még jól is érzik magukat a gyerekeikkel. Nem megoldandó problémának látják őket. Ők csendesebbek, mint azok, akik panaszkodnak naphosszat a gyerekeikről, de remélem azért még többségben vannak. Lehet, hogy nem annyira izgalmas, ha valaki leírja az anyaság, szülőség jó oldalát, azért nem cikkeznek róla, pedig szükség van erre a pozitív oldalra is a teljes képhez. Már csak azért is, hogy akinek még nincs gyereke, el ne menjen a kedve az egésztől a sok riogatás miatt.