A férjem és én még főiskolán ismerkedtünk meg, és szerettünk egymásba. Jövő hónapban lesz a 13. házassági évfordulónk, de már 18 éve együtt vagyunk, a fél életemet vele töltöttem. A 18 év azt jelenti, hogy szinte mindent tudok róla. Szó szerint idézni tudom a gyerekkori történeteit. Tudom, hogy a fagyasztott krumplikat sorba állítja a tepsiben, mielőtt betolná a sütőbe. Tökéletes kávét tudok neki kérni a kávézóban: nagy vaníliás tejeskávét szeret inni, dupla eszpresszóval. Még akkor sem jut eszembe, hogy elhagyjam, amikor az őrületbe kerget a szójátékaival és a szanaszét hagyott számlákkal, amiket nekem kell összeszedni a lakás minden pontjáról.
Igen, teljesen kiszámíthatóak vagyunk.
Míg mások talán unalmasnak neveznének minket, addig én ezt inkább megnyugtatónak találom. Határozottan vannak előnyei egy unalmas házasságnak. Az egyik kedvencem, hogy minden péntek este ugyanaz a beszélgetés zajlik le közöttünk, valahogy így:
– Nézzünk egy filmet, miután letettük a gyerekeket?
– Persze, mit szeretnél megnézni?
– Nem tudom. Te mit szeretnél megnézni?
Közben elkezdjük lapozgatni a tévé videótárjában a kategóriákat, az olyanokat, mint “Romantikus vígjátékok, amikben egy őrült nő szerelmes lesz egy medvébe.” Tíz perccel később még mindig nem tudjuk eldönteni, hogy melyik filmet válasszuk.
– Inkább nézzük újra az Agymenőket.
– Ok.
De tényleg, minden hétvégén ezt csináljuk. Nem számít, hogy végül mit választunk a műsorból, mert tudom, hogy a péntek este arról szól, hogy a férjemhez bújva tévézek és ez örömmel tölt el.
Az ágyban megvan a kijelölt területünk
Az ágy bal oldala az én felségterületem. Van az a fura lövésem, hogy nem bírok úgy aludni, ha felém fordulva alszik a mellettem fekvő ember. Nem szeretem belélegezni más ember lélegzetét. Jobb szeretek a bal oldalamra fordulva aludni, amivel távol tarthatom az arcomtól a férjem lélegzését. Emellett azért is jó nekem, ha hátat fordítok neki, mert így mögém tud kiflizni elalváskor, ami segít nekem az elalvásban, sőt sokkal jobban alszom tőle.
Még mindig nem tudtam behozni a szülés után kimaradt alvásmennyiséget, de rajta vagyok az ügyön, így fontos, hogy jól és lehetőleg sokat aludjak. Az pedig egy bónusz előny, hogy így a férjem alszik kívül, közelebb a hálószoba ajtajához. Vajon kit látnak meg a gyerekek először, ha hajnalok hajnalán bejönnek hozzánk? Vajon ki kel fel hozzájuk? Köszi, apa!
Tudunk egymás mellett ülni beszélgetés nélkül
Szeretjük a számítógépes játékokat, én például teljesen bele tudok merülni a Minecraftba. Ilyenkor csak csendben ülünk egymás mellett és maximum néha magunkban mosolygunk, ha sikerül valamilyen akadályt legyőznünk a játékunkban. Milyen unalmas és kiszámítható dolog már ez? Még csak nem is szólunk egymáshoz!
Annyi együtt töltött év alatt megtanultuk, hogy nincs szükségünk folytonos beszélgetésre. A napi munkánk és a gyerekek körüli teendőink után számunkra az a kikapcsolódás, ha egymás mellett lelassíthatunk és csak vagyunk. Közel a másikhoz. Ez a mi relaxációs időnk, amikor valami olyat csinálhatunk, amitől kikapcsol az agyunk, minden felelősséget levetve magunkról. Ebbe beletartozik az is, hogy távol tartjuk magunkat a beszélgetéstől.
Olyan jól ismerjük már egymást, hogy szavak nélkül is tudunk kommunikálni. Amikor a férjem besétál az ajtón, egy pillantással le tudom olvasni róla, hogy milyen hangulatban van. Ha nekem nehéz napom volt, ő rögtön lefoglalja a gyerekeket, hogy pihenhessek egy kicsit. Amikor a szeme izgatottságtól csillog, leteszem a telefonomat vagy a könyvemet, hogy teljes mértékben rá tudjak figyelni, ahogy megosztja velem a jó híreket.
Az unalmas: jó. A mai naptól kezdve eltörölhetnénk az “unalmas” jelzőt a párkapcsolatainkban. Inkább helyettesítsük a “biztonságos” vagy “könnyed” szavakkal. Örüljünk annak, hogy olyan ember van mellettünk, aki mellett adhatjuk saját magunkat, mindegy, hogy másoknak ez mennyire unalmasnak tűnik.
