A nagy lányaim olyan kis korkülönbséggel születtek, hogy még nem tudtam tanulságokat levonni a második babám születése előtt, inkább hasonlított az egész egy túlélőtúrára, mint átgondolt szülőségre. Tíz év azonban már nagy idő, és pont elég arra, hogy tudjam, min változtassak ahhoz, hogy sokkal örömtelibben tudjak együtt lenni a babámmal.
Minden tevékenység közös
Mi tévézős család vagyunk, én szeretem a filmjeimet, a lányok szeretik a rajzfilmjeiket, és a kicsinek is nyilván meglesz a saját babamozija, amiért odalesz. Neki is engedni fogom a tévézést, nincsenek illúzióim, hogy itt valaha tévémentes környezet lesz, csak ezúttal én is odaülök majd mellé, és együtt rajongok vele Elmoért, Barney-ért, vagy aki épp a soros legmenőbb babarajzfilmhős. A babatévé kifejezetten szórakoztató, ha gyerekekkel nézzük. Persze nemcsak a tévézés közös, hanem a kis legóit is örömmel rakosgatom vele majd, amint abba a korba lép, vagy mint mostanában, együtt pakoljuk ki és be, ki és be, ki és be a játékokat a dobozokból. Olyan jó nézni, ahogy elmélyül a játékban, és megvizsgál nagy komolyan mindent maga körül.
Értékelem a pihenőidőt
Régebben elkövettem azt a hibát, hogy minden házimunkát el akartam végezni, amíg a lányok alszanak napközben, de ezzel örökre szakítottam. Nem az extrán produktív időszak nekem most már az ő alvásideje, hanem a saját pihenésemet is gyakran ilyenkorra időzítem. Hatékonyabb és kiegyensúlyozottabb vagyok így.
Nincs sok játéka
A nagyoknak tengernyi játékuk volt, a zenélős kütyüktől kezdve a plüsshalmokig, utólag látom, hogy teljesen feleslegesen. Egy üres doboz, pár csörgő, zoknik, üres flakon és kiskanál: ennyi boldoggá teszi a legkisebbiket. Az egyszerűség és kreativitás útjára léptem, és azt látom, hogy a zoknik dobozba pakolását és onnan szétdobálását sosem unja meg, míg a csilivili játékoknak is max. a csomagolása érdekli.
A gyerekek viccesek
Halálra tudtam idegesíteni magam, ha rendetlenséget és koszt csináltak a gyerekek. Most viszont, ha a legkisebb szétdobálja a megcincált, nyálas zsemléjét és kicsit még bele is keni a maradékot a hajába, akkor már tudok rajta nevetni a bosszankodás helyett. Igazából csak arra jöttem rá, hogy ha inkább nevetek a kis rosszalkodásaikon, akkor magamat kímélem meg a sorozatos agyvérzéstől.
Hagyjuk a tudományt
Ahogy a legtöbb aggódó anyuka, én is mindent összeolvastam a gyerekek babakorában, hogy a legújabb kutatások és tanulmányok, javaslatok szerint hogyan kellene nekem jó anyának lennem. Minden apróság miatt folyton a frászt hoztam saját magamra. Ma ezt inkább már kihagyom és leginkább csak magamra, az ösztöneimre hallgatok. Már nem tudnak felidegesíteni azok a jóakarók sem, akik kárognak afölött, hogy már nem tudom szoptatni, vagy azok, akik azért jósolják a borzalmas felnőttkort neki, mert császármetszéssel született. Felszabadító érzés legyinteni és úgy csinálni az anyaságot, ahogy nekem és neki jólesik.
Éljen a káosz
Nem stresszelek már azon, hogy rendetlenség van, mondhat rám bárki bármit, aki jön látogatóba, nem érdekel, ki mit szól a lakás állapotához. A számunkra megfelelő tisztasági szint megvan, onnantól kezdve nem vagyok hajlandó foglalkozni azzal, ha szanaszét hever itt-ott némi játék vagy nincs elmosogatva egy napja. Sőt még azt is cukinak tartom, ahogy összetapicskolja a kis maszatos kezével a tükröt, és eszem ágában sincs távol tartani tőle csak azért, hogy tiszta maradjon.
Más is vigyázzon rá
Az első gyermekemet alig akartam kiadni a kezemből, a harmadiknál viszont örülök, ha valaki szeretne vigyázni rá kicsit. Elmúlt belőlem az az érzés, hogy egyedül én tudom őt életben tartani, ráadásul megtanultam azt is, hogy kérhetek segítséget, amit meg is teszek, ha szükségem van rá. Így tudok kis énidőket kreálni magamnak, ami talán kimerül abban, hogy egyedül megyek le a boltba tejért, de akkor is, az a tíz perc az enyém és a gondolataimé, míg a legkisebbem boldogan játszik az épp rá vigyázóval.
Tökéletesség? Ugyan már!
Általános jelenség a friss anyukáknál, hogy az első gyerek körül mindennek tökéletesnek kell lennie. Felöltöztetjük a kis tökéletes ruháiba, összeillenek a színek és minták, miközben a tökéletesen rendezett otthonunkban üldögélünk a tökéletesen tiszta, foltmentes szőnyegünkön és játszunk vele. Legalábbis a fejünkben ilyenkor még valami ilyen Pinterestes babavilág él. Aztán jön a valóság, és rájövünk, hogy a tökéletesség iszonyatosan fárasztó.
Harmadjára már igazából eszembe sem jutott, hogy a tökéletesre törekedjek, maximálisan a praktikumot tartottam szem előtt. A kisbabám ugyanolyan tökéletes a noname rugdalózójában, mintha Zara ruhácskában feszítene. Végül is mindegy, melyiket bukja le, és kakilja össze. Ahogy esik, úgy puffan: ez lett a tökéletes vezérgondolat számomra. Ha neki az tetszik, akkor tőlem aztán öltözhet majd tütübe, és felvehet hozzá egy Pókember-maszkot, amikor oviba megyünk, kit érdekel, csak érezze jól magát a bőrében.
