A mi kis csonka családunk most áll egy anyából és három kislányból. Meg még egy macskából, aki férfi volt valaha, de szegény már rég eunuch. Itt kérem nőuralom van, és nincs egy unalmas perc sem. Az általános nézet, ha egyedülálló anya lesz az ember lánya, hogy “szegény, most aztán férfi nélkül biztos mind meghalnak”, és hozzá kapjuk a szánakozó tekinteteket, vagy épp a kárörvendő megjegyzéseket a hátunk mögött – ó, a játszótéri anyukáktól mentsen meg az ég –, hogy “tessék, nem tudta megtartani a férjét, bezzeg én, aki már x éve milyen boldogságban élek az enyémmel”. Ítélkezés ítélkezés hátán, mintha jókedvünkben választottuk volna az egyedülanyaság rögös útját.
Én például úgy döntöttem, hogy jobb nekünk egyedül, feszültségek és veszekedések nélkül élni. Ez egy olyan döntés, amiért felnézek magamra, és nem kell érte engem szánni. Ítélkezni fölöttem pedig csak annak van joga, aki már járt ebben a cipőben, nevelt három gyereket egyedül úgy, hogy a legkisebb még babakorban van. Ő elém állhat és mondhatja, hogy mit nem csinálok jól, tőle még el is fogom fogadni a véleményét, és elgondolkodom rajta. Mindenki más maradjon a saját játszóterén, és foglalkozzon a saját gyerekeivel és férjével.
A folytatásért kattints az Anyám borogass caféblogra!
