“Az én történetem ott kezdődik, hogy már volt három nagyobb gyermekem, amikor váratlanul, minden óvintézkedésem ellenére pozitív lett a terhességi tesztem. Mindig is rettegtem tőle, hogy még egyszer teherbe esek, szégyen, nem szégyen, nem akartam már több gyereket, biztos voltam az abortuszban, ha mégis teherbe esnék. Már az első három gyermekemet is nehezen terelgettem, a legnagyobb kamaszkorba lépett ráadásul, úgyhogy a káosz otthon még nagyobb volt, mint addig bármikor. Erre meg tessék, összejött egy negyedik baba.
Az első gondolatom volt, hogy ez nem létezik, csináljunk még három tesztet.
A második pedig rögtön az, hogy ha ez igaz, akkor el kell vetetnem, nem bírom ki még egyszer a terhességet, az állandó rosszullétet, a depressziót, ami rám tört mind a három terhességem alatt és után is, és nem bírom ki még egyszer a császármetszést sem, ami életem legborzasztóbb élménye volt a harmadik gyermekemnél. Márpedig, ha már volt császárod, nehezen úszod meg utána, hogy ne azzal szülj újra. Egyszerűbb az egészet csírájában elfojtani és abortuszra menni.
Ráadásul nem is engedhettünk meg magunknak még egy gyereket, nem eshetett ki a fizetésem, így is ki voltunk centizve minden hónapban. Minden észérv ellene szólt, sőt még minden családtag és barát is abban támogatott, hogy ne tartsam meg a babánkat. Már nyolc hetes terhes voltam, mikor elmentem a nőgyógyászhoz és megbeszéltem vele, hogy nem megy, nem tudom megtartani, képtelenség újra belekezdeni a babázásba, és semmi sem szól mellette.
Ahogy ott ültem az asztalánál és hidegen megtárgyaltuk a részleteket, hogy hova kell mennem, kivel kell beszélnem, mi az abortusz menete, a falról legalább 50 baba képe mosolygott rám. Köszönetképpen küldték az anyukák a dokimnak, amiért a világra segítette a gyerekeiket. Volt amelyik már álldogált, a másik még olyan pici volt, hogy ki sem nyitotta a szemét, a harmadiknak meg folyt a nyál a szájából.
Ott, akkor, megszakadt a szívem egy pillanat alatt.
Hazamentem, és elővettem a gyerekeim babakori fotóit, és csak sírtam az albumok fölött, hogy ez a bennem növekvő pici baba is ugyanilyen kis tündér lenne. Aztán ugyanilyen nagy lakli kamasz, mint a nagy fiam, akit néha jól tarkón kéne vágni egy döglött angolnával, de attól még rettenetesen szeretem, és a humorától dőlni tudok a nevetéstől. Vagy mint a középső lányom, aki kis királylányhercegnőunikornis egyben, és isteníti a bátyját. A legkisebbik fiam pedig maga a megtestesült mosolyalbum, akit egyszerűen nem lehet nem ölelgetni folyton.
Hirtelen nem az volt bennem, hogy mennyi nehézséggel jár majd a terhesség, a szülés és az azt követő időszak, hanem csak kíváncsiságot éreztem. Milyen lenne az én legkisebbik babám? Fiú vagy lány növekszik épp a méhemben? Sírós lenne vagy nyugodt baba? Milyen lesz a hangja, nevetése, illata?
Vágyni kezdtem arra, hogy megfogja a puha baba kezével az ujjamat, és belekapaszkodjon a lábamba, miközben hisztizik a bevásárlóközpont közepén. Ennyi volt, döntöttem, a pici babám maradt velem. És vele együtt megszületett bennem a hit is, hogy minden lehetséges és értük megéri küzdeni. Kislány lett, ő a világ legszebbje, a testvérei pedig imádják. Én pedig boldog vagyok, hogy négy gyerekem van.”
