21 évesen mentem először férjhez. Normálisnak tartottam akkoriban, főleg hogy egy kis faluból származom, és nem vettem észre, hogy csak a mindent kontrolláló apám elől menekülök. Ahogy az sem tűnt fel eleinte, hogy egy hasonlóan irányításmániás férfit választottam. Fél év után pedig minden ugyanúgy zajlott az új otthonomban, mint a régiben: a férjem mondta meg, hogy mit csináljak, hova menjek, végigkérdezte az egész napomat. Nehezen bírtam, de ismertem már ezt a rendet.
Két év után aztán kirúgott, azt mondta, semmire sem vagyok jó, de azt hiszem, nagyon is meglepődött, hogy ott is hagytam, vagyis nem könyörögtem vissza magam hozzá.
Egészen Budapestig futottam, ahol felvételiztem egy főiskolára, keményen dolgoztam mellette, és 25 évesen mentem hozzá a második férjemhez, aki rendesen bánt velem, és nagyon szerettem, viszont két év múlva ő is elhagyott egy másik nő kedvéért, akibe állítólag halálosan beleszeretett.
Ebben az időszakban egy rakás szerencsétlenségnek éreztem magam, és biztos voltam abban, hogy most már soha, egyetlen férfi sem fog kitartani mellettem két évnél hosszabban. Kerültem az ismerkedést, a szokásosnál lehet, hogy egy picit többet ittam, de mivel szigorú munkarendem volt, és tudtam, hogy meg kell élni, nagyobb romlásba mégsem csúsztam bele, kivéve persze a mély depressziót, amit igyekeztem a szobám falain belül tartani. Azt hittem, sikerül, de utólag valószínűnek tartom, hogy mindenki látta rajtam. Végül is alig mentem emberek közé, és utáltam az egész világot.
Képünk illusztráció (Fotó: Getty Images)
A mostani férjemmel 29 évesen találkoztam, és két évvel később összeházasodtunk, ebből ő egy évet töltött a győzködésemmel.
Nagy nehezen belementem, és nagyjából az esküvő utáni hónapban lettem terhes. Nehezen vettem az akadályokat, hiába igyekeztem nagyon, néha még az is feltűnt, hogy egyelőre még nem hagytak el. Na, gondoltam, majd egy év múlva! Aztán másfél év múlva született a következő gyerekünk, és bár én mosott rongynak éreztem magam folyamatosan, nemcsak hogy csúnyának, de rossz anyának és haszontalannak is (pedig gondolom, az nem voltam, hát elláttam a gyerekeket meg a háztartást), de minden rossz érzésem ellenére a férjem csak nem hagyott el. Emlékszem, amikor már a kicsi is egyéves lehetett, heteken keresztül arról álmodtam, hogy elmegy a férjem, és megmondja, hogy eddig is alig bírta mellettem. Nem csinált ilyesmit. Azt hiszem, szeretett.
Ismét várandós lettem, utoljára már tényleg véletlenül, és bár a harmadiknál már nem izgultam annyira, mégis megviseltek a három kisgyerekes hétköznapok. Csodásak voltak, aranyosak, és én meg hullafáradt. Emlékszem, egyszer a férjem nem jött haza, ahogy ígérte, és akkor úgy éreztem, tudom, most akkor végre megtörtént, amit vártam, másnál van. Valójában defektet kapott, és egy ideig nem tudott telefonálni, mert lemerült a mobilja. Végig tudta, hogy mit gondolhatok magamban.
Egy idő után rávett, hogy menjek el pszichológushoz.
Most tértem vissza a munkahelyemre, a legkisebbem is óvodás, mögöttem egy év terápia, és néhány hete mondtam ki a pszichológusnál, hogy már tudom, mit köszönhetek a férjemnek. Hogy eddig csak féltem, és azt láttam, hogy el akar hagyni, holott végig mellettem állt és szeretett, és neki köszönhetem, hogy még egyben vagyok én is meg a család is, és ekkor fogalmazódott meg bennem az is, hogy talán most már végre jól érzem magam, hogy nem kell mindig otthon lenni, hogy érdekelni kezd a munkám, és hogy úgy látom, hamarosan már boldog is leszek.
Nem is tudom, miért írtam meg ezt most. Talán azért, hogy elmondjam másoknak is, hogy igenis van remény. Hülyén hangzik meg egyszerűen, de az életem mégis ezt bizonyítja.
Olvass még több olvasói levelet:
- Olvasói levél: “Csökött egy életem van”
- Ostobaság a szerelmi házasság!
- “Így mentettem meg a házasságunkat”
