Ott fekszünk az ágyunkban esténként tele bűntudattal és önostorozással, hogy ezt nem kellett volna mondanunk, azt meg nem úgy kellett volna csinálnunk. Aggódunk, hogy mi vár még ránk és hogy milyen nehézségekkel kell még megbirkózniuk a gyerekeinknek az életben. Aztán meg csodálkozunk, hogy már megint nem tudunk elaludni. Közben pedig elfelejtjük, hogy igazából mennyi mindent jól csináltunk aznap. A jó dolgok helyett azokat a mítoszokat daráljuk a fejünkben, amiket olvastunk, hallottunk, mondott a szomszéd néni a jó és rossz anyaságról. És persze mi mindig az utóbbiak közé tartozunk.
Semmi mást nem érünk el ezzel, csak azt, hogy szabotáljuk a saját boldogságunkat. Magunk alatt vágjuk ki a fát. Itt az ideje, hogy elhallgattassuk a hangokat a fejünkben és ne higgyük el a hazugságokat, amiket mondanak nekünk, és amikből táplálkozva aztán tudjuk önostorozni magunkat.
“Sokkal jobb anya mint én.”
Azt hiszem lehetetlen, hogy ne hasonlítsuk magunkat másokhoz, főleg azokkal szeretjük összemérni a saját anyaságunkat, akiknek úgy tűnik, minden olyan tökéletesen megy. Te is biztos ismersz ilyen anyukákat: mindig boldognak tűnnek, a gyerekeik folyton mosolyognak, a totyogóik nem kapnak idegösszeomlást ötpercenként egy bevásárlás alatt, nem nyafognak, és úgy általában jól neveltek, tiszták, csendesek.
Annyira belemerülünk, hogy az ilyen anyukákat bámuljuk lenyűgözve a boltban, hogy észre sem vesszük, hogy a saját gyerekünk letépte magáról az egyik cipőjét mérgében, és eldobta valahol két sorral arrébb, hozzá pedig ok nélkül sikít épp. Persze, igazából észleljük a jelenséget, csak zavarban vagyunk tőle, és azt gondoljuk magunkban, hogy valamit – mindent – nagyon elszúrtunk anyaként.
Ha folyamatosan úgy értékeljük az anyaságunkat, hogy összehasonlítjuk magunkat másokkal, akkor sosem fogjuk azt gondolni, hogy jó anyák vagyunk. A látszat tényleg csal a legtöbbször. Minden anyukának megvannak a maga harcai és nehézségei, nem lehet összehasonlítani, mert neki teljesen más élete és személyisége van. Felesleges versenyezni. Inkább tanulnunk kellene egymástól és támogatni egymást. Olykor a legösszeszedettebb anyukák, akik kívülről a legboldogabbnak tűnnek, érzik magukat a leginkább elveszettnek.
“Ha hagyom, hogy hibázzon a gyerekem, nem lesz belőle sikeres ember.”
Gyakori jelenség, hogy az anyukák megcsinálják az iskolás gyerekük házi feladatát. Azért teszik, hogy a gyereket ne érje kudarc, ha rossz jegyet kap. Az sem ritka, hogy a szülők dühösek lesznek, ha nem a legjobb valamiben a gyerekük, és addig nyomják, amíg mindenben első nem lesz.
Értem én, hogy jó szándékból csinálják. Csakhogy ironikus módon a túlvédett gyerekek hosszútávon nem tanulják meg, hogy milyen érzés csalódottnak lenni vagy megbánni valamit, ami pedig oda vezethet, hogy felnőttkorukban nem tudják kezelni a kudarcaikat, stresszhelyzeteket. Még a kutatások is azt támasztják alá, hogy azok a gyerekek, akik helyett mindent elintéznek a szülők, kevésbé fejlesztik ki magukban az alapvető túlélési, együttműködési készségeket. Sőt sokkal gyakrabban érzik azt, hogy nem jók semmire, és általában többet szoronganak. Néha hagyni kell a gyerekeket inkább elesni, hogy megtanuljanak felkelni a földről.
“Egy életre sérüléseket okozok a gyerekemnek.”
Sokan vágtunk bele úgy az anyaságba az első gyerek születésekor, hogy nagyon magasra tettük a lécet, hatalmas elvásárokat támasztottunk magunk felé:
- “Az én gyerekem keveset fog tévézni.”
- “Soha nem fogok kiabálni vagy sírni a gyerek előtt.”
- “Soha nem leszek olyan, mint az anyám.”
- “Soha nem eszik majd mekis kaját.”
- “Nyugodt, menő és sikeres anyuka leszek.”
Még a legelszántabb anyukák is elszúrják néha. Van, hogy napjában többször is. Ahelyett, hogy megbocsátanánk ilyenkor magunknak, és a hibánkat lehetőségnek látnánk arra, hogy tanuljunk belőle, inkább azon aggódunk, hogy emiatt majd lelki beteg, szorongós, sikertelen felnőtté válik a gyermekünk. Csak azért, mert mi ennyire igazságtalan, morcos és hanyag anyák vagyunk. Ilyenkor jobb döntés lenne, ha önostorozás helyett megtalálnánk a szituációban azt, hogy min tudnánk változtatni és másképp csinálni holnap.
“Minél többet csinálok, annál jobb anya vagyok.”
Minél több anyukás dolgom van, annál jobb vagyok. Pedig olykor a minőség többet számít, mint a mennyiség. A gyerekek nem az alapján mérnek minket, hogy mennyi kötelességünket tudtuk le aznap, hanem hogy mennyit voltunk tényleg velük. Agyban, testben, érzelmileg mennyit figyeltünk rájuk.
“Ha magamra fordítom az időt, önző vagyok.”
Nagyon sokan gondolják azt anyaként, hogy az énidő, az valami bűnös dolog, a velejéig romlott önzőség megtestesülése. Vannak olyanok is, akik ebben a végletekig elmennek, és úgy érzik, hogy ha karriert szeretnének vagy egy hétvégi kiruccanást a barátnőjükkel, esetleg csak egy masszázst, akkor az azt jelenti, hogy nem foglalkoznak a gyerekeikkel. Azt hiszik, hogy a saját igényeik, vágyaik, álmaik nem olyan fontosak, inkább feláldozzák magukat a gyerekeik érdekében.
Pedig a gyerekeink boldognak akarnak látni minket, és büszkék szeretnének lenni ránk, tőlük függetlenül. Amikor valami miatt izgatottak vagyunk, lelkesedünk egy munkáért, örülünk egy szabad estének, azt észreveszik rajtunk, és örülnek az örömünknek. Minden anyának szüksége van a saját józan esze érdekében egy kis időre, amit magára fordíthat, hogy újult erővel tudjon aztán a gyerekeivel lenni. Ez lehet egy heti randi este a férjével vagy egy tanfolyam, esetleg csak annyi, hogy néha nemet mond a napi feladataira, és hagyja, hogy elússzon a konyha, hogy ő közben csinálja a nagy semmit. Sokkal könnyebbé válik az élet, ha mindennap teszünk magunkért valamit. Elvégre néha le kell szállni erről a megvadult lóról, amit anyaságnak neveznek.
Olvass még többet az anyai bűntudatról:
- 40 dolog, amiért anyukaként nem vagyok hajlandó többé bűntudatot érezni
- Anyaként is emberből vagy – Nevelési “hibák”, amelyektől nem leszel rossz szülő
- Ezt az egy kérdést tedd fel magadnak, hogy megszüntesd az anyai bűntudatot
