Pici gyerekként szerettem az apámat, mert számomra ő volt a tökéletes apa, amilyennek egy apának lennie kell. Az ölébe ültetett, engedte, hogy kormányozzam az autót, és mindig mellém állt, ha vitába keveredtem az anyukámmal. Tipikus apuci kicsi lánya voltam. Egészen addig, míg egy nap észrevettem, hogy más apukák nem viszik át éjjel a gyerekeiket egy másik nőhöz ottalvós buliba, amikor az anyukájuk iskolában van egész hétvégén. És más apukák nem verték meg a feleségüket azért, mert haragudtak saját magukra a hűtlenségük miatt.
Még mindig tisztán emlékszem arra a számtalan alkalomra, amikor csak álltam ott és nem tudtam, mit tegyek. Lefagytam. Összezavarodtam. Miközben láttam, tudtam, hogy épp bántják az anyámat, az, aki bántotta, mégis csak az apám volt. Hogy szállhattam volna vele szembe? Az anyám nagyon fiatal és bátor volt, fogott minket és elhagyta apámat, számára véget ért a bántalmazás. De nekem folytatódott, mert apám talált új nőt, akivel ugyanazt csinálta, mint anyámmal. Féltem tőle, de már nem kellett aggódnom, nem kellett megvédenem az új nőt, hiszen nem volt az anyám. Ennek a nőnek már volt egy lánya, mikor összeköltözött apámmal, a gyereke fájdalma elég kellett volna, hogy legyen neki ahhoz, hogy lelépjen. Nem értettem, hogy miért nem hagyja el. Akkor még nem tudtam, hogy nem minden nő olyan bátor és kitartó, mint az anyukám.
Aztán ráébredtem, hogy ez az új nő sosem hagyja majd el apámat.
Nemsokára gyerekeik születtek. Egy öcsém és egy húgom lett. Olyan volt, mintha én váltam volna szülővé az ő születésükkel. Úgy kötődtem hozzájuk, mint addig senki máshoz, meg akartam védeni őket mindentől, egyengetni akartam a jövőjüket. Ez a gondoskodás a félelmemből fakadt. Féltettem őket a terrortól, amit apámtól kaptak.
Olyan sok mindent nem értek a mai napig. Hogy lehet, hogy két ember nem tud úgy egymás mellett élni egy hétig sem, hogy ne verekednének össze? Miért csinálnak gyerekeket? Miért rakott a sors ilyen nehéz súlyokat a vállamra, ilyen fiatalon? Folyton aggódtam a kisöcsémért, hogy olyan férfimintát kap, amelyben a nők verése normális dolog. Aggódtam a húgomért, hogy azt tanulja meg, hogy őt is lehet majd verni felnőtt korában. Nekem nem kellett minden nap néznem, ahogy terrorban tartja a családját, hiszen csak kéthetente hétvégén voltam náluk, de a testvéreim ebben éltek.
Tizenhárom éves koromban kezdtem először mondogatni a testvéreimnek, hogy nem kell követniük a szüleik példáját.
Nem kell az ő árnyékukban élniük. És főleg nem szabad megismételniük az ő hibáikat. Próbáltam nekik elmagyarázni, hogy az igazi szeretet nem így néz ki. De ahogy idősebb lettem, menekülőre fogtam. Egyre nehezebb volt megjelenni apáméknál. Kevesebbszer mentem hozzájuk, majd 16 éves koromban kijelentettem, hogy nem alszom ott többé. Önző kamasz voltam, aki semmi kedvet nem érzett arra, hogy a hétvégéit azzal töltse, hogy vitázzon a testvéreivel, ki hívja ki a rendőrséget, amikor a szülők verekednek. Nem akartam látni a testvéreim szemében a félelmet, ami annyira normálissá vált számukra, hogy mást már szinte nem is éreztek.
Úgy éreztem, cserbenhagytam őket, mintha rajtam múlt volna, hogy megvédjem az ártatlanságukat. Mert a szüleik erre képtelenek voltak. Az elmúlt 14 évet azzal töltöttem, hogy őket védtem. Talán egy nap megbocsátom magamnak, hogy akkor magukra hagytam őket. Talán nagy testvérként ettől még nem vallottam teljesen kudarcot. Az viszont biztos, hogy az apám nem méltó az apaságra. Neki kellett volna apaként és férjként megvédenie a családját, az ő feladata lett volna biztosítani, hogy a gyerekei biztonságban nőjenek fel.
Mindezt tisztán láttam, és soha nem akartam olyan társat magamnak, mint amilyen ő volt. De valahogy mindig olyan férfiak mellett találtam magam, akik hasonlítottak rá. Nem vertek meg, de tudták, hogyan kell manipulálni és magukhoz láncolni egy nőt. Apám megtanította nekem, hogyan szúrjam ki a hozzá hasonlókat. Mégis a maga kifordított módján jót tett velem, mert sokkal erősebb lettem, és ki merek lépni az olyan kapcsolatokból, amelyek nem jók nekem. Ezt neki köszönhetem. Az anyám megtett mindent, hogy egészséges lelkű nő váljon belőlem, az apám pedig segített a bántalmazással abban, hogy rátaláljak a saját belső erőmre. A gyerekkorom miatt vagyok biztos benne, hogy történhet bármi, én túlélem.
Olvass még többet a családon belüli bántalmazásról:
- Családon belüli erőszak: Nyílt levél a bántalmazó férjemhez
- “A szüleim kényszerítettek, hogy a bántalmazó férjem mellett maradjak”
- “Bántalmazó férfivel éltem hat évig úgy, hogy nem is tudtam róla”
