“Megőrülök az Európa-bajnokságtól, megőrülök az egész helyzettől. A férjem, aki szerintem elég jó apuka volt, változó mértékben, de azért kedves társ, most zombi lett, és teljesen magamra hagyott. Vagy én hülyültem meg?
Akkor kezdődött, amikor a bajnokság. A férjem egyszer csak eltűnt az életünkből.
Korábban is focirajongó volt, de sosem zavart annyira, mint most. A napirendje ugyanis a következő: reggel elmegy dolgozni, hétkor indul itthonról, és munka után haza sem néz, hanem egy vagy több haverjával beülnek a kedvenc helyükre, és végignézik mind a két meccset. Mindegy, hogy ki játszik, mindegy, hogy melyik csoportban, ők ott ülnek. Nem rúgnak be, vagy csak nagyon ritkán, nem az a bajom, hanem, hogy legkorábban tizenegyre keveredik haza, és reggel ugyanúgy indul.
Három gyerekünk van, a legkisebb nyolc hónapos, és megmondom őszintén, hogy már délután ötre hullafáradt vagyok, és nagyon igényelném a segítségét meg a figyelmét, de ebből most semmit nem kapok, és iszonyú ideges vagyok azért is, hogy most a magyarok továbbjutottak, mert abban reménykedtem, hogy ha vége a körmérkőzéseknek, akkor csitul a helyzet, mert már nem lesz annyira izgalmas, legalább a magyar csapat miatt nem. Hát, tévedtem. Bárcsak kaptak volna ki! Sokszor ezt kívánom, mert egyszerűen már nincs türelmem ehhez, nem tudom megérteni, nem tudom felfogni, miért kell minden egyes nap késő estig ott lenni, miért nem lehet észrevenni, mennyire szükségem van rá, miért nem lehet legalább egy-két meccsről lemondani és velünk lenni? Van egy bébiszitterünk, ő hetente kétszer jön délután a nagyobbakra vigyázni (négy- és hatévesek), anyukám hétvégenként besegít, de ennyi.
Egyébként mindent én végzek: a gyerekek szórakoztatását, a takarítást, a főzést, a bevásárlást, mindent.
Sosem éreztem annyira, hogy bele fogok bolondulni, mint most. Nincs annyi kezem, nincs hozzá idegrendszerem, nincs kedvem, semmim sincs. A barátnőim messze laknak, nem tudnak elugrani hozzánk, legfeljebb telefonon biztatnak, anyósommal sosem voltam túl jó viszonyban.
Próbáltam beszélni a férjemmel, próbáltam szép szóval, és akkor ő azt válaszolta, hogy kéri, hogy értsem meg, hogy csak ebben az időszakban neki mennyire fontos a kikapcsolódás, hogy a foci volt egykor az élete (még kamaszkorában játszott egy egyesületben), és legalább ennyi maradjon neki, amit értenék, ha bírnám idegekkel. Olyan is volt, hogy sírtam, akkor megvigasztalt, de minden ugyanúgy ment tovább. Azóta imádkozom, reménykedem, kétségbeesetten sírok sokszor, és elképesztően kívánom, hogy legyen már vége ennek az Eb-nek! Nem érdekel, ki nyer, nem érdekel, hogy lesz vége, csak kapjam már vissza a férjemet végre!”
Olvass többet férj-feleség konfliktusról:
- “A férjem nem képes fenntartani a családot”
- Férje elhagyta, mert leukémiás – belebolondult
- Túl kedves lett a férje, ezért elvált tőle
