Részben persze ez az igazság. Vannak olyan szakaszai az anyaságnak, amikor tényleg így van, főleg akkor, amikor még babakorban vannak a gyerekeink, és a napjaink kakiból, tejből és mosásból állnak, megfűszerezve némi zombiskodással, egzisztenciális krízissel és folyamatos tépelődéssel, hogy mégis mivé lett az életünk. Van minden anyának egy énrésze, amit meggyászol az első gyerek után.
Amikor én voltam ebben a helyzetben, legbelül tudtam, hogy semmi sem lesz már többé ugyanolyan, hogy én nem leszek már többé ugyanolyan. Nem lehetek felelőtlen. Nem hozhatok úgy döntéseket, hogy csak a saját szempontjaimat nézem. Nem váltogathatom a munkahelyeket, mintha nem lenne holnap. Soha többé nem lehetek NEM anya. Ezt pedig nyilván nem könnyű feldolgozni.
De mindez nem azt jelenti, hogy itt a vég és mind meghalunk papucsban.
Az anyaság nem jelenti az életünk végét. A gyerekeim nem radírok, hogy eltöröljék azt, aki voltam, csak azzal, hogy megszülettek. Nem változtattak régi önmagam árnyékává. Tény, hogy a születésük óta már nem tehetem meg, hogy gondolok egyet és elutazom, mert épp rám tör, hogy még sosem voltam Finnországban. Vagyis megtehetem, de akkor jönnek a gyerekek is velem.
Vagy nem teszem meg azt sem, hogy hajnal 3-ig iszom és táncolok valami szórakozóhelyen, hogy aztán kószáljak a városban a legújabb legjobb barátaimmal, akikkel aznap este ismerkedtem meg. Bár megtehetném, de akkor másnap reggel nagyon fájna a hajnali kelés a gyerekekhez. (És már különben sem bírom az alkoholt, két pohár bármi elég, hogy elaludjak tőle.) Mindent megtehetnénk, de nem tesszük, mert az életünk és az értékrendünk megváltozott. Részben a gyerekek miatt, részben pedig azért, mert már nem okoznának ezek a dolgok olyan örömet, mint anno, ifjú korunkban.
Az anyaság nem nyírta ki a személyiségemet, identitásomat, egyediségemet. Az énemet.
Nem halt hősi halált miatta az eszem, kreativitásom és szarkazmusom. Még mindig szoktam káromkodni. Még mindig szeretem a zenét. Szeretek gondolkodni politikán, filmeken és összeesküvés-elméleteken. Szeretek vitázni az élet filozofikus kérdéseiről másokkal. Szeretek éjszakába nyúlóan olvasni, és reggel alig várni, hogy folytathassam a könyvet. Még mindig itt vagyok, én vagyok. Még akkor is, amikor a napjaim pelenkahalmokból, az éjszakáim pedig szoptatásból álltak, még akkor is, amikor napi programom az, hogy elveszett gyerekcuccokat keresek a lakásban és mosogatok, még akkor is, amikor belefulladok a körülöttem folyton nyafogó gyerekhangokba. Én még mindig én vagyok. Nem törlődtem ki az univerzumból.
Szeretem a barátaimat, akiknek nincs gyerekük. Szeretem a barátaimat, akiknek van gyerekük. Szeretek fesztiválra járni, és egy hét helyett egy estét eltölteni teljes ereszdelahajam állapotban. Van ezzel bármi probléma? Nincs hát.
Ahogy azzal sincs semmi gond, ha más nők más döntéseket hoznak, mint én. Az egyik főállású anya, a másik dolgozó anya, saját akaratukból vagy a körülmények kényszerítő hatása alatt, tulajdonképpen teljesen mindegy. De az nem mindegy, hogy milyen a társadalmi hozzáállás az anyákkal kapcsolatban. Mostanában az, hogy az anyasággal muszáj kitörölni régi önmagunkat. Ki találta ezt ki és miért? Azt miért nem feltételezi senki, hogy a férfiak személyisége párolog el, amint apává lesznek? Nem látom, hogy túl sok férfi érezne bűntudatot, amiért emberként él tovább a gyerek születése után is. Akkor anyának miért kell megszűnnie embernek lenni? Miért kellene átmennie egy mártír robotba?
Ha megnézem az anyukákat, akkor nem mártírokat látok. Helyette erős nők vesznek körül, akik egyensúlyoznak a gyerekek és saját maguk között.
Látok köztük írókat, festőket, igazgatókat, kötős-horgolósokat, otthon-kenyeret-sütőket. Van köztük feminista és olyan is, aki minden tüntetésen részt vesz. Látok orvosokat, ügyvédeket, üzletasszonyokat, jógikat, kövér szexi nőket bikiniben és negyvenéveseket, akik szépségük teljében vannak. Mindezek ellenére leírnak minket, mintha az anyasággal semmivé váltunk volna. Mintha kiüresedtünk volna. Mintha bocsánatot kellene kérnünk a férjeinktől, amiért nem felelünk meg tökéletesen a szükségleteiknek többé, mert már nem vagyunk huszonévesek és lóg a nyakunkban pár gyerek.
Pedig nem tűntünk el az anyasággal sehová. Nem rendelődtünk alá, nem temettük el magunkat a kakis pelenkák közé, és nem csak arra várunk, hogy teljenek el valahogy az évek. Az anyaságot úgy definiálják, ahogy akarják, egyetlen dolog számít: nem szűnünk meg, nem adjuk fel a legbelső énünket, nem válunk átlátszóvá csak azért, mert gyerekeink vannak. Ha láthatatlannak érzed magad, akkor csak gondolj arra, ki voltál a szülés előtt, és kapcsolódj újra önmagaddal, mert ott vagy belül, túl a gyerekeken, túl az anyaságon, és szükséged van saját magadra.
Olvass többet az anyaságról:
- Intim fotók, amelyek megmutatják az anyaság valódi arcát
- Az anyaság az, amikor megtalálod a brokkolit a kanapé mögé tömködve
- Könnyebbé válik az anyaság, ahogy nőnek a gyerekek?
