Ismerjük ugye azokat az anyukákat, akik leginkább óvó nénihez hasonlítanak, olyan jobb fajta óvó nénihez, meg egyébként nemcsak az anyukák, hanem fiúk, lányok, nénik, bácsik, akik egyszerűen egyből jóban vannak minden gyerkőccel, és rögtön tudják, hogyan kell szólni hozzájuk, és a gyerekek általában ki is szúrják őket egy pillanat alatt, beletelepednek az ölükbe, odaviszik a játékaikat, rájuk mosolyognak és hasonlók.
Ezekből az emberekből a legtöbbször árad a szeretet, az érdeklődés, a kíváncsiság a gyerek felé, és csodálatosak, számomra leginkább irigylésre méltóak, mert egyáltalán nem hasonlítok hozzájuk.
Olyan egyszerűen szólítják meg a gyerekeket és a babákat, mégis tiszta odafigyeléssel, ráadásul még a harmadikat, a negyediket is, a harmadik és a negyedik óra elteltével akár, amikor én már tényleg a falat kaparnám az idegességtől, hogy elcsodálkozom a nyugalmukon, és szeretném tudni, mi is a titkuk. Mert én sokszor pont nem kívánok gyerekeket a környezetembe. Sem a másét, sem a magamét, de főleg a másét nem. Legyen szó ismerős vagy akár idegen porontyáról.
Legtöbbször nem azért, mert a személyével van problémám, hanem felnőtt társalgást akarok folytatni felnőttekkel, vagy egyedül lenni csendben, amiben nem zavarnak meg, és ezt pont megzavarja a gyerekek jelenléte, mert ki látott már olyan gyereket, aki hosszan csendben van egy helyben – azon már meglehetősen aggódni kell, azt hiszem. Az is igaz mondjuk, hogy a gyerekek egy szempontból mindenképp a felnőttekhez hasonlítanak számomra: van, amelyikkel kölcsönösen szimpatizálunk, akinek érdekel az egyénisége, akinek vonzódom a gesztusaihoz, szívesen vagyok vele, másokkal meg nem, nehéz közelítenem hozzá, valami engem is visszafog, esetleg taszítást érzek, és nehéz annak ellentmondani. Ez nem azt jelenti, hogy később ne lehetne jó a kapcsolatunk, csak hát a zsigeri reakciók ugyanúgy megvannak, mint a felnőtteknél.
Nem megy egyformán szeretni, nem megy egyformán érdeklődni a kicsikhez sem.
Mindezekből a fent felvázolt időszakonkénti ellenérzéseimből arra lehetne következtetni, hogy a babák és kisgyerekek kúsznak-futnak-másznak el előlem, mint a katonák az egyfejű sárkánytól, de mégsem egészen ez a helyzet. Valójában többen is akadnak közöttük, akik viszonylag megkedvelnek. Nem én leszek talán a néni, akihez mindenki fut, de határozottan kötök barátságokat is, néha teljesen akaratomon kívül. Nem utálnak, nem bőgnek direkt nekem szólóan, sőt egyesek szeretnek velem lenni.
Van erre egy technikám, elmondom. Az egész abból fakad, azt hiszem, hogy udvarias lány vagyok. Vagy legalábbis annak neveltek, és valamiféle tiszteletre tanítottak az emberek iránt. Vagy ez így megszületett bennem, az is lehet, de lényeg, hogy ebben nem teszek különbséget kicsi meg nagy, felnőtt és gyerek között. Egyszerűen egy valamit igyekszem nem megengedni magamnak (gyerekek, felnőttek, betegek, egészségesek, öregek és fiatalok esetében egyaránt): hogy úgy tegyek, mintha egy emberi lény ne lenne jelen, holott tudom, hogy jelen van. És ez nem azt jelenti, hogy szeretem az adott ordibáló kétévest, a szüleit nyűvő három évest vagy az üvöltő babát. Sajnálom, de tényleg nem. Vagy legalábbis alapból, megismerkedés előtt, nem.
Csak ha már egyszer megjelenik a szobában, étkezőben, közös eseményen a szülei mellett, nem nézek el a feje fölött, mintha semmi volna, magam erejéből szólok hozzá néhány szót, kukucskálok, vagy ilyesmit, ami egy ekkora gyerekkel szokás.
Durva, hogy mennyire értékelik. Erre akkor jöttem rá, amikor elvonultam magányosan vidékre, és ugyanoda, ahol magányidőmet töltöttem, egy családot vetett a sors. Átkoztam a balszerencsét, hogy akkor majd megy itt a babaricsaj, amikor nekem meg a csönd kéne, de az ovis kisfiúnak mégiscsak megkérdeztem a nevét, meg oviskodtam vele egy kicsit. Ímmel-ámmal. Két napra rá nagy barátok lettünk. (Mondjuk, az egész család olyan kedves volt, hogy nehéz volt velük nem barátkozni minden magamba fordulásom ellenére.)
Ennek a kisfiúnak tényleg csak az tetszhetett, hogy udvariasságból bohóckodtam neki egy fél percet. Mondanám még, hogy hosszú a hajam, de nem az, vagy valami külső jegy, de az valószínűleg így is, úgy is kevés. Amikor a szüleivel beszélgettem, nem tettem úgy, mintha gyerek sehol a világon nem lenne. Ekkor ébredtem rá, hogy ez a kulcs. Azt hiszem pedig, hogy Gyurkát egyszerűen csak megtiszteltem, tényleg csak az alapot adtam, ami egy embernek jár. Onnantól már ő is közeledett. Egy kicsit. Félmosollyal. Az apukája mondta, hogy ez milyen nagy dolog. Nem hittem neki. Aztán elkezdtünk homokvárakat építeni, és mit volt mit tennem, eléggé megbarátkoztunk egymással.
A legnagyobb és igen egyszerű következtetésem ebből végül csak ennyi lett: a gyerekek is szeretik, ha emberszámba veszik őket. Nem kell őket egyből szeretni is. Ha már jelen lehetnek, ők is lépnek egyet feléd. Ha akarnak.
Olvass többet a gyerekekről:
- 13 tipp, hogy ne hisztizzen a gyerek bevásárlás közben
- 8 cuki gyerek, akik visszaadják az emberiségbe vetett hited
- Játszótér? Az meg mi? – Így játszanak a gyerekek a nagyvilágban
