“Nem is tudom… a nagymamámék egyszerű munkások voltak. Pénteken, ha fújt a gyár és vége volt a műszaknak, nem is mentek haza. Egyenesen értem jöttek, a mama úgy indult el hajnalban, hogy bepakolt és mentünk kirándulni. Becsavarogtuk Nógrádot és a Pest környéki helyeket. Minden gyerekkori emlékem hozzájuk kötődik. Ha fáradt vagyok, vagy ki akarom mosni a fejemből a hétköznapokat, felülök a motorra, és a mai napig arra veszem az irányt.
Az anyám meg? Három-négyhavonta, ha eljön hozzánk, délelőtt érkezik, megebédel, és már megy is. Nem értem. Nem kíváncsi az unokáira? Nyugdíjas, ingyen utazik, másfél óra az út busszal is. És nem jön. Múltkor sorba állítottam a gyerekeket. Ez itt a Levi, a legidősebb fiam, talán emlékszel még rá, mondtam, ő a középső, a Benedek…, de nem vette a lapot. Vagy úgy csinált, mintha nem vette volna. A feleségem eleinte dühöngött, aztán sírt, most már csak hallgat. Én is. Már nem beszélünk róla.
Csak egy kérdés motoszkál bennem. Hogy mi is ilyenek leszünk-e? Hogy mi se foglalkozunk a gyerekeinkkel, az unokákkal?
Engem sem fog érdekelni, hogy a gyerekeim és az ő gyerekeik hogy élnek, szenvednek-e szükséget, mi történik velük a hétköznapokban, kik a barátaik, szeretnek-e suliba járni, min nevettek aznap legnagyobbat az iskolában? Mi történt? Mi változott?” – meséli a kocsiban szomorúan Gábor.
Nem tudom. Bámulok ki az ablakon, az arcom megvilágítják a fényszórók. Judit jut eszembe.
“Tudod, ha nem százötven kilométerre laknék anyutól, hanem a szomszéd utcában, rá akkor sem számíthatnék. Ezt mindig is tudtam. De azt reméltem, hogy az anyósom olyan igazi nagymama lesz. Nyugdíjas, értelmes, olvasott nő, aki úgy nyilatkozott, alig várja az unokáját. Ehhez képest egy hónapban egyszer látja. Fogalmazzunk inkább úgy, ha nekem egész napos elfoglaltságom van, vagy a fél napot a hivatalokban töltöm, és nem akarom magammal húzni-vonni a gyereket, akkor felhívom, és megkérem, hogy vigyázzanak rá. Olyankor nagy örömmel vállalja. Összekészítem a gyereket: kedvenc játékok, két váltás ruha, délutáni pizsama, mesekönyv, pelenka, popsitörlő, almalé, gyümölcs, szobacipő, reggel autóval elviszem hozzájuk, este érte megyek. Meg a meleg málé, tudod.
A gyerek nagyon szeret náluk lenni. De maguktól el nem vinnék, fel nem hívják. Eleinte lelkifurdalásom volt, és én hívogattam őket hetente egyszer, hogy a gyerek szívesen lenne náluk, vihetjük-e, aztán úgy döntöttem, nem az én feladatom, nem az én felelősségem, hogy nekik jó viszonyuk legyen. Nem vállalom magamra, hogy én megcsináljak nekik egy jó kapcsolatot. Ha úgy adódik, van, hogy egy hónapig nem látja a gyereket. És itt lakunk egymástól húsz kilométerre. Hát nem tudom, hogy a gyerek hogy van vele, de én nem ilyen nagymamára vágytam…”
Romantikus elképzeléseinkben úgy élnek a nagymamák, mint bölcs, jóravaló, szelíd mosolyú ősz asszonyok. A mama, aki megállás nélkül sürög-forog, szilvás gombócot, palacsintát, sajtos pogácsát és olyan, de olyan húslevest tud, hogy még most is összefut a nyál a szánkban. A mama, aki mindig igazságos – néha szigorú, de csak értünk, sosem ellenünk –, aki cinkosunk, aki örök szövetségesünk és fő játszópajtásunk. Aki védelmez, óv, és akinek az ölelő karjaiba lehet bújni a világ elől. Özvegyek, teltek, kötögetnek, és egész nyáron lekvárt főznek.
Ehhez képest a nagymamák csak a képes mesekönyvek lapjain voltak ilyenek. És hosszú évtizedek múltán, mikor az emlékeinket már megszépítette az idő.
Furcsa, hogy ezzel a sokszor hamis nagymamaképpel nem tudunk mit kezdeni. Leszámolni vele végképp nem tudunk. Persze érthető. A nagymamáknak nekimenni annyi, mint a saját anyánknak nekimenni, anyázni pedig nem ildomos, nemhogy neves pszichológusoknak és egyéb szakértőknek, de még a kocsmában sem. Anyja mindenkinek van. Ha anyázunk, mindenki megszólítva érzi magát.
Általános alanyként persze lehetett mindent eddig is, az anyákat bele lehetett döngölni a földbe, lehetett irracionális elvárásokat támasztani velük szemben, és lehetett sugallni, hogy csak akkor ütjük meg az elég jó anya mércét, ha nemcsak a belünk lóg, de a csontvelőnket is önként szívjuk le a gyerek érdekében. Írtak anyáknak, hogy hogyan csinálják és hogyan ne. Volt, aki kerek perec, volt, aki megengedőn. Voltak, akik meghatározták, hol a helyünk, hány gyereket kell szülnünk, sőt az a legutóbbi időkben már egyenest unokákat kell szülnünk. Valakinek, mert ez a női princípium kiteljesedése. Vagy mije.
De a mamákról nem szólt a fáma, így most itt állunk, és nem tudunk mit kezdeni a nem elég jó mamákkal, akik elég sokan vannak.
Dóra anyjának eperszőke a haja, és főleg fehér darabokból áll a ruhatára. A lakást két éve újította fel, ott is a fehér lett a domináns szín. Azt a szót, hogy nyugdíjas, nem lehet kiejteni, előtte legalábbis. Színházbérlete, két okostelefonja, lenyűgöző Facebook-profilja van, és kissé költséges hobbija. Tervei. Időpontja a fodrászhoz, a manikűröshöz és a masszőrhöz. Edzésterve. Baráti társasága, programja hétvégére. Szerencsés esetben. De számítani rá nem lehet, mert éli az életét, és erre biztat mindenki mást, a lányát is, aki most várja a másodikat. “A karrierednek annyi. És ahogy elnézem, az alakodnak is.” – Hát igen, én apám vaskosságát örököltem, mosolyog szomorúan Dóra.
Orsi se számíthat az anyjára, mert az éppen a negyven évhez valót szedi össze egy szarul fizető munkahelyen. Esténként irodákat takarít feketén. Orsi főz rá, az anyja munka után beugrik ebédelni, aztán rohan haza, kicsit összerántja a lakást, és készül az esti műszakba. A mama néha átjön és kivasal. És ha nagyon kell, elmegy a gyerekért a különórára.
Reni anyja dédiszitter valahol Bajorországban. Régebben Ausztriában dolgozott, de a német munka jobban fizet. Hat hét kinn, négy itthon, de itthon takarítani jár beugrósként. És napszámba, ha van idénymunka. Nem főz csirkepörköltöt, töltött paprikát, nem lehet rábízni a gyerekeket, de ad rájuk pénzt, hoz pokémonos pólót meg kilós nutellát. És iskolatáskát, ami kibírja az egész tanévet, mert nem kínai.
És van, aki passzív. Aki nem megy, mint Gábor anyja. Mint Judit anyósa. Vagy mint Eszter anyja:
“Anyu mint nagymama? Neeeeem. Ő úgy elvan. Ül otthon, nézi a Szulejmánt.
Ledolgozta a negyven évét, látta a világot, legalábbis valamit, amit a világról akkoriban gondoltak. Volt a Balatonon a SZOT-üdülőben minden évben, vigyázott a dolgaira, a fagyasztóban van vagy húsz kiló hús, a kamrában liszt, cukor. Mindenre vállat von és azt mondja, ha úgy alakul, ő ellesz szalonnán és kenyéren is. És azt, hogy neki mindene megvan, mindene meglett, mert megdolgozott érte. Neki több nem kell. Meg van elégedve az életével.
Az unokái fényképeit megosztja a Facebookon, de nem hívja fel őket és tőlem sem kérdezi meg, hogy szükségük van-e valamire. Nincsenek vasárnapi ebédek, és szülinapok sem. Telefonon gratulál, de nem beszélünk semmiről, csak felszínes dolgokról. A szememre hányja, hogy amikor a gyerek kicsi volt, akkor azért nyavalyogtam, hogy mennék vissza dolgozni, de nincs bölcsi, morog, hogy nekem semmi sem jó.
Ül, nézi a Szulejmánt, és nem érti, mi a bajunk. Hogy értené? Neki egyetlen munkahelye volt egész életében, a rendszerváltáskor csak a neve változott eltédére, és minden alkalommal elmondja, mekkora szerencséje volt, nem úgy, mint a többieknek: a Katinak a negyedikről meg a Bözsinek a földszintről. Őket leépítették, és soha többé nem találtak magukhoz méltó munkát. Ül otthon, nézi a Szulejmánt, azt meg elfelejti, hogy ő úgy tudott benn maradni túlórázni vagy hétvégén bemenni dolgozni, hogy ránk a mama vigyázott. Őt meg a sorozatai közben felhívni sem lehet, nemhogy a gyerekeket odavinni.”
Gergő 13 éves, és már nem szeret a mamájánál lenni, pedig amikor kicsi volt, sok időt töltött nála. “Nincs a mamával semmi baj, csak nem tudok nála mit csinálni. Nem akar sehova menni. Ha meleg van, az a baj, ha hideg van, az a baj. Ha mondom neki, hogy sétáljunk el a cukrászdába fagyikelyhet enni, akkor azt mondja, minek, itthon is van a fagyasztóban, minek ahhoz elmenni és költeni rá. Beszélgetni se tudunk. Nincs miről, ami engem érdekel, az szerinte hülyeség. Pedig sokszor nem is érti szerintem, mi az. Így aztán, amikor nála vagyok, mindig viszem a laptopom, akkor meg anyut szidja, hogy miért engedi nekem, hogy állandóan a gép előtt legyek. Nem vagyok állandóan a gép előtt, de ha vele nem tudok lenni, akkor elfoglalom magam valamivel, nem?”
A mai kor sok mamájának használhatatlanok a tanácsai, akár párkapcsolatról van szó, akár munkahelyről, akár gyereknevelésről. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik, hogy ebben a fene nagy Isten-haza-család üzenettel megtámogatott, Szeretemagyerekemet Facebook-csoportokkal telehintett életünkből ezek a nagyszülők kivonultak, és ezt az unokák sínylik meg. Az a fajta felhőtlen gyerekkor, amikor mezítláb szaladgáltunk a bárányfelhőkkel teli ég alatt, nevetve, fűszálat rágcsálva, békanyálas tóban fürödve, nos, ez már az én korosztályomból is csak keveseknek adatott meg.
Persze nem kérem én a nagyszülőktől, hogy mondjanak le a kényelmükről, ami a ledolgozott negyven év után kijár nekik, isten őrizz. Nem kényszerítek én senkit a tűzhely mellé meggyes pitét sütni, ha az anyákat nem, a nagymamákat se kényszerítsük bele sztereotípiákba, hagyományos szerepekbe. Nem mondom, hogy minden nagyinak fejből kell tudni az összes kufli nevét, tudni, ki az a Pocoyo, és nem kell tudni azt sem, mi az a Sago Mini. Azt sem kell tudni, mi az az applikáció. Persze nem árt, mert a gyerekeket már ez érdekli, egy ilyen világban növekednek és szocializálódnak, nem egy olyanban, ahol franciakockás lapokra írták az anyagraktárkészletet.
Amiből nem lehetne engedni, az, hogy a gyerekek életében részt kell venni, mert jó nagyszülő-unoka kapcsolat csak úgy alakul ki, ha jelen vagyunk a gyerek életében. És nem fordítva, ne a gyerek legyen jelen a nagyszülő életében. A mama és a papa látogasson el a gyerek világába, az ő kedves helyeire, érdeklődjön, legyen nyitott a gyerek játékára. Persze kényelmesebb otthon ülni és várni, hogy hazamenjenek a gyerekek. Csak minek. Ki a fenének van kedve ott lenni, ahol nem tud csinálni semmit, ki a fenének van kedve ott lenni valakivel, akivel semmiféle közös témája nincs, de szeretni kell, mert ő a mama és a papa?
És az évek gyorsan elszaladnak, 10-12 évesen már a kortársak a főszereplők az unokák életében, és nem a mama meg a papa. Akkor aztán lehet duzzogni, hogy fel is fordulhatnánk tőlük, és csak akkor jönnek, ha kinéztek maguknak valami flancos dolgot és bele kell pótolni.
Amit bepótolni nem lehet, az az elvesztegetett idő.
Olvass még nagymamákról az NLCafén!
- 10 dolog, amit csak nagymamaként élhetsz meg
- Börtönbe került a nagymama, mert megölelte az unokáját
- 8 dolog, amit a nagymamám tanított a szerelemről, és teljesen igaz
