“Mindig is azt gondoltam magamról, hogy jól bírom a stresszhelyzeteket. De az első alkalommal, amikor a feleségem felhívott, hogy elment a magzatvíz, valami megváltozott bennem. Alig láttam az izgalomtól, hogy apa leszek, mert hát – szent szar! – egy pici emberi lény jön ki hamarosan a feleségemből.
Férfiként nyilván nem érezhettem a fájdalmat. De hadd mondjam el, amikor azok a fájások beütöttek, eléggé el tudtam képzelni, mi történik. Emlékszem, milyen érzés volt elhasalni 160 km/h-val a motorommal. Pont ez történhetett a feleségemmel is fájás közben. Te jó ég… minél hangosabbá vált, annál feljebb ment a vérnyomásom.
Olyan gyorsan parkoltam le a kórháznál, ahogy csak bírtam, kikaptam a cuccokat a csomagtartóból, bedobtam a feleségemet egy tolókocsiba, és sprinteltem vele a szülészetre, mintha az olimpián lennék.
Volt ott egy nő, aki kinyitotta előttünk az ajtót. Előadtam egy olyan jelenetet, amivel Usain Bolt vetélytársa is lehetnék, ahogy száguldoztam a kerekesszékkel, erre ez a nő úgy nyitja ki az ajtót, mintha valami könyvklubos találkozóra érkeztünk volna 20 perccel a kezdés előtt. Mintha máris mérges lenne rám, amiért le kellett tennie a kezéből a teáscsészét. Húzzál már az utamból, asszony, a feleségem éppen szül!
Éreztétek már úgy magatokat, hogy ti vagytok a legostobábbak a teremben? Én igen, mert rajtam kívül mindenki halál relaxáltnak tűnt. Úgy tűnt, mindenki magasról tesz erre az egész “a baba feje nagyobb, mint a vagina” dologra. Biztos erre képzik ki őket. Úgyhogy felvettük a szülős egyenruhát, majd rájöttem, hogy nem vagyunk olyan közel a végkifejlethez, mint mások, mert hallottam a szomszédból egy másik nő halálsikolyait.
Pár héttel azelőtt elmentem egy ilyen szülésfelkészítő órára, ezért úgy éreztem, tudok mindent, amit a szülésről tudni kell. Pedig dehogy… halványlila fingom sem volt róla.
Emberek jöttek be, emberek mentek ki, mondtak olyan dolgokat, mint tágulás, és mindegyikük elhasznált egy gumikesztyűt. Fogalmad sincs, mi az igazi szeretet, amíg nem mosdatod le meleg vízzel a meztelen párodat vadidegenek előtt. A Discovery Chanel egyik műsorában éreztem magam. Mindenki megtette a tétjét. A büszkeséget ezen a ponton kihajítottuk az ablakon.
Amikor a feleséged kettétöri a karodat, és követeli az epidurális érzéstelenítést démoni, megszállott hangon, és túl késő már, hogy beadják… akkor baszhatod. Muszáj kimondanom őszintén: ezek a szülésfelkészítő órák lószart sem érnek. Minek néztük meg az órán azt a 80-as évekbeli videót, amin egy nő kipottyantja a gyerekét, mintha csak a reggeli nagydolgát végezné? Inkább az Ördögűzés Emily Rose üdvéért filmet kellett volna betenniük. Legalább tudtam volna, mi vár rám. Vihettem volna magammal egy üvegnyi szentelt vizet, biztos, ami biztos.
Knox végül megszületett, egészségesen és gyönyörűen. Ha ismersz olyan férfit, aki úgy tesz, mintha nem lenne ideges az apás szülés miatt, mondd el neki, hogy itt az ideje berezelni. Vagy küldd el hozzám, most már profi vagyok a szülésben. Egy gyerek születése csodálatos, nem is értem, hogy bírják ezt a nők végigcsinálni. (Erősen dramatizáltam a leírást, esküszöm, nem vagyok szociopata.)”
